A külföldi filmek közül kettővel érdemes foglalkozni.
Az Eltévedt emberek című francia film (Moguy rendezése) akkor is érdekes és szakszempontból tanulságos lenne, ha nem Pierre Blanchar játszanék benne. De a film maga értékes: levegős, érdekes cselekményű, s ahol táji és néptörzsi jellegzetességére törekszik, ott is tartózkodó. Egyáltalán: a francia filmművészet nem is tesz egyebet, mint a századeleji francia irodalmi naturalizmust alkalmazza vászonra. Gondosan megválogatja alakjait, nem ismer sztárrendszert, nem erőszakolja rá sem a közönségre a siker bűvöletét, sem a színészekre a nekik idegen szerepet.
A határszéli csempész-kocsmáros alakítója Jaques Dumesnil, például tudtommal most először került hozzánk, mégis elfogadjuk őt kitűnő színésznek, mert erre a szerepre csakugyan elsőrendű. Ahogy nehézkesen, bőrkabátosan és makacsul néz és nagyokat lépked a filmben minden túlzó naturalizmus nélkül, teljesen illúziókeltő, pedig a franciáknak csak szabvány és természetes szabály ez a játék, más nem is lehet.
No és legalább mi méltassuk - mások, nem tudni, miért, még nevét sem említették meg - , Ginette Leclercnek, ennek a remek színésznőnek a játékát a csempészkocsmáros szeretőjének szerepében. Kiábrándult, keserű mosolya, érdes modora, melyet csak elfásultsága alján meglapuló, éber nőiessége enyhít, oly természetes, és annyira nem színészi munka, mintha mindig ebben a kocsmában élt volna. Csak nézzük meg, hogyan tölt bort, hogy mossa a poharakat! Ezt bizonyára nem helyszíni tanulmányokkal sajátította el, de jó volna, ha színésznőink legalább őt néznék meg és ne gondolnák, hogy eféle kis nőt a kisujjukból kiráznak.
Blanchette Brunoy a kis ijedtarcú feleség szerepében megint csak teljes figura, alkatában, riadt nézésében, bögyös kis felgerjedéseiben és duzzadt gyerekszája duzzogásaiban. És azért is értékes a film, mert nincs benne tendencia; természetes. - a mese bonyolításában nem a megfeszülő idegek várható reakcióját kívánja ügyesen kikényszeríteni, hanem ellenkezőleg: a kezdeti helyzet még rejtett lélektani motívumait oly természetesen kibonyolítani, hogy a néző megnyugszik, bármily tragikus fordulat is következik sorra.
Látszik, hogy regényből készült a film (a regény írója Maxence - és nem Maxeuse! - van der Meersch), de ugyanakkor az is látszik, hogy a francia forgatókönyv, író és rendező, önálló törvényekkel és eszközökkel él. Szerepel a filmben egy kakasviadal. Figyeljük csak meg: hogy kapcsolja össze a rendező a kakasviadal fordulatait és a két férfi viaskodásának egyes mozzanatait olyan szimultán módon, melyre csak a film képes, semmi más. És az egész még sincs az orrod alá dugva, mint valami egetverő trouvaille.
A kakasviadalt a kocsmáros kakasa nyeri meg, ugyanakkor az elpuhultnak látszó városi mérnök leteríti a kocsmárost, de talán nem is a mérnök, hanem az igazság, mely oly erőssé teszi. Nézzük meg végül: mily természetesen mozognak-beszélnek az egész filmben! (A mi színészeinknek van egy javíthatatlan szokásuk; játszanak, megjátszanak valamit, ami mindig más, mint ők, tehát csikorog-nyikorog. És erre az alakításra a színész maga is úgy néz, mint valami idegenre, nem tud vele azonosulni. Talán, ha volna is élményanyaga a színésznek, nincs hol felhasználnia, hiszen a közönség-siker szigorúan a ponyva-ízléshez ragaszkodik. A szövegíró pedig a közönséghez és viszont.
Próbáljuk csak megfigyelni filmjeink szövegét: ilyen kifejezéseket csak a századeleji érzelmes regényekben lehetett olvasni! „Nem tudok maga nélkül élni!” - szavalja például többször is Nagy István a Halálos csók révületében.) Ez a francia film nem magyaráz semmit, csak a cselekményt kíséri a szöveggel. Azt mondják benne: Jó napot!, Jó estét! – ilyesmit, ami igazán nem fontos, de ne is legyen fontos, mert a film, nem beszél, hanem ábrázol. Legjobb példa, erre a Mire megvirrad című francia film, melyben legfeljebb ötven mondat, ha elhangzik és valóban a legfilmszerűbb dráma, amit valaha láttam.
Testvérnépünk, a finnek művészetét eddig két filmnek kellett volna nálunk bemutatnia. Az első, a Hulló bilincsek, döbbenetesen rossz propaganda-film volt, a másik, a most is „kizárólag felnőtteknek” műsoron tartott film, az Egy csók az élet, ugyancsak rossz. Egyetlen előnye, hogy sok finom tájkép is van benne. Az első kép is nagyon sikerült: kb. öt percen át látni egy sáros taligakereket, melyen Silja apját viszik a temetőbe. Ez a mikrokozmikus fényképezés az orosz reálista filmrendezés hatása, svéd közvetítéssel. Van még néhány szép, ismétlem, természeti kép. De a film egészében rendkívül vontatott, néhol már-már nevetséges is. Szegény Nobel-díjas Sillanpää! Mit gondolhat regényéről az a néző, aki csak filmen látja ezt a finom, poétikus történetet? Egyébként a filmnek nem kell követnie a regényt. Csak használja fel filmszerű elemeit!
Az még talán nem volna olyan nagy baj, hogy a regénybeli Silja lelki verőfénye elsikkad a filmen, és nem tudjuk meg, mi is volt hát e kedves parasztlány nagy titka. Azonban, hogy különösen a film végén egy közönséges cselédlány-csábítássá zsugorodik össze a tragédia, ez elég lehet egy unhappy end-nek, de sem a regényhez nem méltó, sem pedig a film szép táji keretében nem illik. S mind ennek helyibe: a finn film svédül beszél, amit nem igen vesz észre senki, legalább is erről nem olvastam sehol az ünneplő kritikákban, ellenben a laikus közönség helyeslően bólint, ha germán töveket fedez fel a darabos svéd nyelvben, közben elfeledve, hogy a magyarhoz kéne hasonlítania!
Nyugodt lelkiismerettel mondtuk meg e filmről, hegy rossz, mert szakavatott kézzel választották ki a csakugyan rosszat, annyi jó finn film közül. S hogy ne a levegőbe beszéljek, mindjárt ide is írom néhány jó finn film címét. Egyet kivéve valamennyi a csodálatos finn tájak költészete, melyek Sillanpäänél is nagyobb szerző írt valaha: a természet! 1. Michen tie (Egy férfi útja, szerény fordításban; mire majd itt bemutatják, bizonyára Vágyak vására lesz belőle! Egyébként ez is egy Sillanpää-regény filmváltozata) 2. Kuin uni ja varjo (Mint álom és árnyák.
Eino Railo -regény), 3. Vai-moke (A nő-pótlék). 4; Kulkurin valssi (Csavargó-keringő), 5. Juurakon Hulda (Vuolijoki-regénye) és 6. az Urho Karhumäki „Yli rajan” (Túl a határon) című regényéből készült karjalai tárgyú film; melyet a legutóbbi velencei film-kiállításon is kitüntettek. Ha ezek bármelyikét meghozatják filmeseink, akkor szívesen szólunk a finn filmművészetről is. Addig csak nézzék tovább a 16 éven felüliek ezt a filmet, s aki ki akarja magát engesztelni a látottakért, olvassa el a regényt.
Képes Géza
