A skótok királya

A skótok királya
La Varende regénye

Mikor letesszük a könyvet, még egy ideig tömjén és szentelt gyertya szaga marad az orrunkban, nem szabadulhatunk valami furcsa feszültség alól: ez mindennél határozottabban mutatja, hogy vérbeli regényíró művével van dolgunk. Pedig ha a nyomás multán utánagondolunk, talán nem is olyan jó a regény: a címet adó inas-titkár-hős - sokkal kevésbé érdekes, mint a második vonalbeli figurák, az eseményeket néha felesleges, mert fárasztó reflexió-sorok akasztják meg, s túlzottan is kilóg az egyenesen bántó utószó révén a tétel-lóláb a regényből.

De amíg olvassuk, ilyesfajta érzésnek nyoma sincs: lélekzetvisszafojtva lessük a szerző tojástáncát a kenetességbe fúló pietizmus és a detektívregény között, amelyből ritka szerencsével menti ki szinte mindig a lélektani igazságot: alakjai néha sápadtak ugyan, de sohasem hazugok.

Mondanivalóját maga adja Réville, a szerző számára egyik legrokonszenvesebb arisztokrata szájába. 1906-os kelettel: „A katasztrófa elkerülhetetlen. A „Köztársaság” nem egyéb, mint egy nagy has... Franciaországot még húsz vagy harminc évig lendíteni fogja a XVII. század ereje, a Jezsuiták és a többi szerzetesrendek nevelése... Aztán majd elkövetkezik a csőd! Én tehát edzem magam és várok. Mert ha majd újra fel kell mindent építeni, a régi mesterekhez fogok fordulni, mint mindig, a megrögzött építőkhöz, a hódokhoz, hozzánk, jobboldali férfiakhoz.”

Ha nem mondaná ki így, csak éreztetné, a regény sokat nyerne művészi értékben; ha nem 1906-ban, de legalább 1936-ban írta volna ezt le La Varende, megrázó prófécia lett volna; de 1941-es copyringt-tal inkább csak eső után köpönyeg. Annak viszont kétségtelenül igaz szándékú és őszinte; stílusa pedig hibátlan, amit Just Béla fordítása is jól érzékeltet; kár, hogy egy pár elírást és valószínűleg feledékenységből eredő kihagyást nem tudott elkerülni.
Nagy Péter