Mednyánszky kiállítás

Mednyánszky különös, bonyolult lélek volt. Élete folytonos hányódás, lelki küzdelem. Jómódú főúri család sarja, de szegénységben él, pénz, jólét, társadalmi büszkeség sohasem izgatja, annál inkább rabja annak az olthatatlan vágynak, hogy az érthetetlen világot, az életet és átszenvedőjét, az embert magához ölelje. Közelébe jusson annak a végtelenségnek, mely újra és újra kisiklott kezéből.

Végigkóborolta egész Közép-Európát, de sehol sem volt maradása. Regényes lélek volt, sejtelmes vágyai és különös ösztönei uralkodtak rajta. Jól, élesen meglátta az élet és világ tüneményeit, amiről számos tanulmánya tanuskodik, de a külső jelenség mögött mindig többet és nagyobbat kutatott. Legjava alkotásai ebből a vágyódásból fakadtak. Párásan elboruló, gomolygóan lágy színekkel festett hegyi tájképek, vízpartok, ahol mély sötétségekből parányi fénypontok csillannak elő, holdfényes tájak regéi, melyekben minden ködös látománnyá válik. Fájdalmas borongás üli meg Mednyánszky művészetét, áhítatos alázatosság a megfejthetetlen titkokkal teli végtelen világ előtt.

Akkor talált magára, amikor Párisban a barbizoni festőiskolával. Paállal és Munkácsyval, a regényes ízű valóságfestéssel megismerkedett. De inkább a regényesség, mint a megfigyelés nyujtotta tapasztalás felé igazodott. Legerősebben Paál sejtelmes hangulatossága hatott reá. De egészen más formákhoz jutott, mert Paál szenvedélyes lelke összesűrít, Mednyánszky pedig olvadékonyan, szétfolyóan fest és gyakran olyan bizonytalanságba oszlatja képét, mintha fátyolon át nézné a világot.

Érzelmessége nem kacérkodott a jelenségek felszínével. Átfogó világimádatból fakadt, mely a természet megfestéseért eseng. Hegyek, fák. völgyek és vizek szemérmesen burkolódznak be lágy és mindent elnyelő ködökbe, hogy csak egy-egy pillanatra fedjék fel magukat. Nagyok és megközelíthetetlenek, imádatra csábítanak, de sohasem félelmesek. Fáradtság és remondás terül el rajtuk.

Mednyánszky barátai feljegyezték; hogy nagyon vonzódott a buddhizmus tanításaihoz. Nemcsak életmódjának igénytelensége árulta ezt el, hanem még inkább művei tanuskodnak róla: ellágyuló, halk jóság van bennük, amely vágynélküli lemondással hajtja meg fejét a sors hatalma előtt.
Ez a hangulat, amely festményein a tárgyi elemet mind súlytalanabbá tette, festése módját is befolyásolta. Gyors és végső összefoglalásokra csábította, egy-egy képtárgyat sokszor megismételtetett véle, mert az volt az érzése, hogy a végső kifejezést nem sikerült elérnie. Vonalban és színben egyaránt elfolyó ábrázolásmódjának néha csak hangulati egysége van.

Külön figyelmet érdemelnek alakos festményei. Közöttük a fontosak és kiemelkedők azok, amelyeken a témát megfürdeti álmélkodó szeretetében és erősen átalakítja: látománnyá emeli. Bennök a nagyvárosi alvilág szerencsétlen elesettjeit állítja elénk. Nyomorultakat, csavargókat, azt a népet, melyet Gorkij avatott később megrendítő témává. Megdöbbentő festmények ezek, az emberiség fertőjének mélységét tárják elénk: állati arcokat, melyeken kegyetlen butaság, gonoszság, fásultság ül, a pálinka reménytelenül elzüllött rabjait, akiknek nyomorúsága ijesztő, de megható is. Mednyánszky a hozzájuk lehajoló jóságos lélek szánalmával emeli fel őket.

Ezekkel a különös, alakos festményeivel válik Mednyánszky néha szinte démonikussá. Ezek legélesebb víziói. Néha egy kissé Munkácsyt juttatja eszünkbe, de Munkácsy formában biztosabb és távolabb áll tárgyától, kevésbbé meghatott. Mednyánszky mély rokonszenvvel kíséri szerencsétlen ismerőseit, megérti és tán egy kissé védi is őket, hiszen az élet kegyetlenül keresztülgázolt rajtuk. E száműzöttek sorsa és saját végzete között némi hasonlóságot érzett ezek is szabad kóborlók, akiknek csak egy a fontos: a szabadságuk. Ilyen nyugtalan és a társadalmon kívül élő volt maga Mednyánszky is, persze más szinten és a műveltség más formái között, de mégis szintén örökkön nyugtalan, megváltást és pihenést nem ismerő öreg, csavargó kutya ahogyan önmagát tréfásan ugyan, de mélyértelműen nevezte.

Abban az időben, mikor kortársán a nagybányai festők, a napfényben úszó világ derűs levegőátitatta színeit ünnepelték. Mednyánszkynak a végtelenséggel és sorssal küzdő lelke sötétes látományoknak élt. Ezek nem voltak felvillanásszerűen élesek: Elmosódó lágyságuk néha szinte bizonytalan gomolygássá vált mintha a világ testetlen párává oszlott volna szét a tér titokzatos mélységeibe.
Mednyánszkyt különálló hely illeti meg a magyar festészetben. A romantikus világszemlélet egyik legmélyebben érző megszólaltatója volt, aki alázatos rajongással ünnepelte a világ titkait.

Közönségünk - értve ezen a mai fiatalabb nemzedékeket - kevéssé ismeri Mednyánszkyt. Ezért mindenképpen örvendetes, hogy válogatott festményeiből gróf Almásy-Teleki Éva művészeti intézete kiállítást rendezett, amely 142 alkotásait mutatja be, de sajnos a háborús viszonyok miatt csak fogyatékosan számol be Mednyánszky művészetéről. A tárgymutató is hang-súlyozza, hogy nem egy kimagaslóan fontos műve hiányzik. Hogy egyebet ne említsünk: Wolfner Gyula gyűjteményének remek darabjai.

De már a rendezés hibája, hogy jóegynéhány jelentéktelen mű is bekerült, sőt nemcsak bekerült, hanem előtérbe jutott. Mindettől eltekintve: fölötte örvendetes, hogy ez a kiállítás egy sok vonatkozásban elfelejtett magyar mestert elevenít fel és juttat ismét elismeréshez. Figyelmeztet arra, hogy Mednyánszkyval szemben meg mindig tartozásban vagyunk, de leróni ezt csak a háború után lehet egy teljesebb és körültekintőbb emlékkiállítással.