FŐZŐ PÉTER
Főző Péter fehér haja
lehullott a fehér hóba,
a földbe ment vissza maga;
tizenkettőt vert az óra.
Nem vert kétszer tizenkétszer:
fogta botját Főző Péter,
a nagy ajtót kinyitotta,
kucsmáját fejébe nyomta
s mint hajdan száz éve, dallon
ment a debreceni pallón.
Nem volt épp száz kikeletje,
nyolc év híján állt a bál,
ezt a nyolcat visszavette
tőle a fukar halál.
Bárcsak élt volna még százszor
Főző Péter úr, a kántor,
száz telet és száz tavaszt,
száz orgonát; száz havat!
Botját magasba-nyújtotta,
hogyha vélünk szembejött,
a nagy időt úgy tartotta,
mint a torony a ködöt.
Száz esztendő köde ült rá,
száz esztendő hegye dűlt rá,
havazott tőle a nyár is,
azt hittük, a Kárpát jár itt...
Mindenütt ő sétált szembe
az élőkkel Debrecenbe, -
itt is, ott is felbukott,
hozta a vidám napot
hosszú fekete kabátján,
botja vidám koppanásán,
mert ő volt a fő-fő élő,
ő volt itt a föregélő.
Pedig olyan lágy volt hangja,
mint a nyárfa levele,
suhogott lelke galambja
fehér szárnnyal ég fele....
De hej, valamikor Tarpán
nagy legény volt ő a talpán!
Vére piros hordókba forrt,
veder számra itta a bort
pincékben a cimborákkal,
a tiszteletes komákkal.
De nem volt ő azért korhely,
mindig Istent szolgálta,
torka Isten-riadót vert,
rágyújtván a kótákra.
Szállt a hangja messze-messze,
harang nélkül gyűlt a nép,
mint harangzúgást követte
Főző Péter énekét...
De hol van már harangszava,
hol van a múlt telt akója?
Főző Péter fehér haja
lehullott a fehér hóba.
Gulyás Pál
