A pásztor társadalom élete

Mindenki, aki közelebb lépett-kissé a faluhoz, megállapítja, hogy a falu társadalmi élete mennyire sokrétű, s a távolabbról közös néven parasztságnak nevezett legértékesebb osztályunk mennyi tagozottságot mutat fel. Napjainkban olvad be a pásztorság pusztuló rétege a falu néptengerébe, elveszejtve osztályöntudatát, miután elvész foglalkozási ága maga is.

Az erről gyűjtött anyag Szatmár vármegye fejérgyarmati járásának egy kis községéből, Nagyarból származik. A gyűjtés ideje az 1939-40-es évek nyara. A pásztorok részben nagyari, részben kisari származásúak, de megszólal egy-két szabolcsi pásztor is, akik nyári, bérelt legelőre jöttek a falu határában fekvő Marcsa-tanyára vagy a Gyűjtőre. Könnyebb áttekintés kedvéért szakaszokra is bontottam a tanulmányt, szólván az igazi pásztorról, a pásztornak a faluval való viszonyáról, kitértem a rendi különállás történelmi nyomaira s a pásztorregulákra.

Az igazi és a kéntelen pásztor

Szigorú pásztorfelfogás szerint igazi pásztor az, aki a pásztorságba beleszületik, a többi csak olyan kéntelen pásztor. A pásztormesterség pusztulásával ma már az is igazi pásztornak tudja magát, aki a pásztorságot ifjúkorában, bojtárként kezdte, ha egyébként nem is származott pásztorcsaládból. Ilyen pásztor Dávid József cigánygulyás, aki így fakad ki nagy méltatlankodással:
- Nem mind pásztor, aki botot emel! Hanem az a pásztori aki nyóc-tízéves korába benne van. Aki aratni is tud, kaszálni is, a mán nem pásztor. Tessék csak megkérdezni, hogy mit mond erről az öreg kondás.

- Mit mond?
- Asszongya, hogy nem tudom fogalmazni, hogy mi lesz énvelem, ha kiöregszem, oszt nem lehetek pásztor. Mer ugyan kapát egész életembe a kezembe nem vettem, kaszálni se tudok, aratni se vótam soha, - asszongya!
A legkeserűbb szájízű Joó Gyula így fakad ki:
- Ma mán fajult a világ. Béresbül, cigáhybul lesz a pásztor. Azelőtt dísz vót a gulya a gazdaságba Nyiltan mondom, nem árulás, hogy ma mindennap rosszabb a helyzet; Mer a cigány döglött luér szógálja az urat. Felneveltem a fiamat, evvel ette kenyerét, ma nem folytatja, lenézi ezt a mesterséget, mer vegyes.

Megkérdem a vén Tivadarit hogy vót régen? Kiből lett pásztor?
- A pásztornak a mi időnkbe a pásztormesterségbe kellett nevekedni. A béres nem élt huszonnégy órát, ha beállott pásztornak. Elölték. Ebbe a birtokba az ürüs meg az anyajuhász, a csikós, a bivalyos, kondás, tehenész mind jó magyar ember vót. Bújt vón bele a mi pásztorságunkba a béresféle, de nem lehetett. Ugy neveltük a pásztorságra a magunkét szopós korátul, mer erre születni kell. Ha a pásztor megfogadott egy bojtárt, az esztendőre másikho állott. De csak pásztorho. De a mai kéntelen pásztor mán olyan, mint a siket kutya. Jobbra hívják, balra szalad. Lejárt mán a pásztorság, mint az órapórász.

Nagy Berti így cifrázza errül a szót: Van ma pásztor, csak olyan erőszakos. Látja némelyik, hogy az én kezembe könnyű a bot. - beáll! Kap egy kilökött rossz pergőt, egy rossz kolompot és ű mán akkor gulyás. Én kilencéves koromba egy csapat jószággal mán kint háltam a mezőn. Ennek a fiúnak, aki bojtár mellettem, hajlama lenne a pásztorságho. Ha meghall egy kongót, mán őrül megfele. De a szüléje azt mondja: legyen suszter.

Ha kitanulja a suszterséget, ű nem bánja, mehet - ha kedve van - pásztornak. E már magánérthető dolog, hogy e szamárság. Eredetivel kell kezdeni mindent. Ha én most kezdeném a pásztorságot, én se tanulnám meg. A többi gyerek meg olyan ma, hogy beáll bojtárnak, egy-jó hideg eső megmossa, az ég megdördül felette, mán elsírja magát: jaj anyám! Megyén hazafele. Sohse lesz az ilyenbül pásztor.

Nem kell sokáig kutatni az embernek, ha rá akar jönni arra, hogy mért tartja magát különbnek a pásztor a béresnél. Megmondja és egyforma felfogással mondja meg azt első szóra minden pásztor. Például az öreg kondás, Balázs János is. Így:
- A béres, a kocsis, akkor dógozik, ha ügyelet van rá. A pásztor után nem állíthatnak egy tisztet; de nem is kell, mer az igazi pásztor tudja a kötelességét, pedig nem számoltatja senki. Mihelyt nem tart arra, hogy ű mikor, mék órára végezzen, mit dógozzon, mán nem pászpor. Nem pásztor, akit hajtani kell. Ezért tartja magát különbnek a pásztor a béresnél, cselédnél. A pap is azt mondta nekem: Több becsületed van előttem, mintegy húszholdas gazdának.

Ez nagyon szép, de én is azt gondoltam magamba, hogy ez a megbecsülés a Balázs. János tisztességes egyéniségének szólhatott, s így nem támaszkodhatom rá. De Kis Mihály is ugyanazt a nótát fújja:
- Az én sarkamat nem tapossa senki, mint a cseléd sarkát. Engem nem kell hajtani. Lám, eleresztettek hatvanhét darab marhával egy idegen vármegyébe. Hetekig itt leszek. Egy vagyon, van rám bízva. Meg is őrzöm. A pásztor nem is áll szóba a pugrissal, mer különbnek érzi magát nála.
Tehát nemcsak a béresnél, kocsisnál, hanem a pugrisnál is különbnek tudja magát.

Bugacon azt felelik, ha az ember erről kérdezősködik:
- A pásztor különb, mint a béres. Különb, mint a paraszt. Egy számadó oda se néz egy ötvenholdas gazdának. Mer a pásztor – úr! A pásztor kezén bízvást megmarad a rábízott vagyon. Ki merne akkora vagyont parasztra bízni?

---

Az elmondottak után felvetődik a kérdés: ki a pugris? A nagyari Bihari Lajos gazda kiment a tanyára. Ott valami utasítást adott a juhásznénak. Az arra azt felelte, hogy:
- Nem ért ahhoz a pugris.
Bihari Lajos, mielőtt megsértődött volna, megkérdezte, hogy ki a pugris? Kisült aztán, hogy pugris mindenki, aki bent lakik a faluban. Tehát tágabb értelemben véve, pugris a faluba tömörült parasztság és polgárság.
Azt hiszem, a juhászné nyilatkozata a még élő osztálygőgről tesz tanúságot, s mutat arra is, hogy annak a kevés pásztornak, aki még annak tartja magát, öntudatát fűti, rendi különállóságán érzett büszkeségének, függetlenségének tudata.

A Hortobágyról Balogh István úr szíves közléséből tudom, hogy a pásztor felfogása szerint „a pásztorságot nem lehet eltanulni, arra születni kell. Ha nincs huzalma hozzá, megette a fene”. Van olyan is, aki nem bírja a hosszú szótlanságot, a nagy csendet, az olyan meg is szökik mihamar. Az öreg Kardos János Hajdúböszörményből elmondja, hogy ő az iskolából hatéves korában megszökött. Kiment a méneshez, hogy lássa a kis csikókat.

Mikor másodszor kiszökött, az apja karikással verte meg. mégis „vírrel-bottal kellett az iskolába hajtani.” Csikósnak – szerinte – sok ember nem való, mert ha a ló feltöri a fenekét, a gatya beleragad, sem ülni, sem járni nem tud, mindjárt megszökik. Szeme sincs rá minden embernek, nem tudja a jószágot megkülönböztetni egymástól.

- Aki igazi pásztor, az, ha tehetős ember is, csak pásztor marad. „A víre húzza pásztorságho. Nem tudja megszokni, hogy ágyban háljon, házban lakjék. Még az étel is jobban esik kinn.” (Nagy András.)
- Általában egy feltétele van az igazi pásztorságnak és az így szól: a pásztor kintháló legyen. Azt mondja nekem az egyik pásztor:
- Az olyan konyhatehenész, aki minden este hazajár a jószággal, az nem is igazi pásztor, csak olyan kéntelen pásztor.

A paraszt és a pásztor

A falunkban, a parasztság a pásztor és a cselédember közt már nem tesz különbséget, s nem veszi tudomásul a pásztornak azt az óhaját, hogy ma is különálló rendnek tekintsék. Hiába van a pásztor ma is valamivel előnyösebb helyzetben, mint a cselédember, tekintve, hogy bojtárbért kap s a gulyásnak, kondásnak két marha-, illetve disznótartás jár egy helyett. Még a juhászt is alig értékeli valamivel magasabbra, pedig egy feles juhászgazda; a maga 200-300 juhával, ma szinte az egyetlen a gazdasági cselédek sorában, aki - ha a felesége is arravaló - egy élet alatt takaros vagyonkát kuporgathat össze magának, s felküzdheti magát a gazdák sorába.

De a juhász akkor se hagyja el a mesterségét ha vagyont szerzett. Tudok olyan juhászt, akinek „kűlábas háza”, nyolcvan hold földje van, de azért juhász ma is. Az lesz a fia is, mert a juhász azt tartja, hogy nagyon „hitvány” pásztor hagyja csak cserben a mesterségét. Akárhányszor megesik, hogy a helyet kereső feles juhász, arra a kérdésre, hogy mennyi a juha. - azt feleli:
- Nincs nekem egy fia se. De mondja meg az úr. hogy mennyi kell, annyi lesz, mire beállok.
S úgy is van. Nem pénzen veszi meg, mert honnan is lenne annyi pénze, hogy 200 juhot megvehessen. Bank nem ád neki, kinevetnék, ha ilyen kéréssel bankhoz fordulna. Hanem felfog rajta a többi juhász, s ha nem altruista alapon történik a megsegítés, a feltételek emberségesek.

A község szolgálatába állott pásztorokat a parasztság még annyiba se veszi, mint az „uradalmi cselédet”, mert az „mindenki cselédje”. A fizetését is úgy kell összeszednie házról-házra járva. Nemcsak a jószág után járó terményt, hanem a félkenyeret, az esteli fejést is a pásztor vagy a felesége járja fel.

El lehet gondolni, hogy az a pásztor, aki maga vagy a felesége személyében minden nap más házhoz állít be természetbeni járandóságáért, a falu társadalmában nem nagy tekintélynek örvendhet. Ezzel az egyébként ősi fizetési rendszerrel, a mai pénzgazdálkodásra áttért világrendben, a fizetésszerű jelleg valósággal elvész, s egyszerűen kényszerű természetbeni adománynak tekinti, a falu parasztsága.

---

Házasság szempontjából sem kívánatos a pásztor. A gazdik többre nézik magukat, s a pásztor leginkább a gazdasági cselédek sorából választ párt. Például a nagyari 15 esztendős Vári Margit azt mondja:
- Ellenkedtek velem! Mer egy juhász akart vón nekem udvarolni. Azt ígérte a néném, hogy fűbever ha én egy kampóst ide járatok. Én is mondtam oszt nekie: - Jó vóna bezzeg magának is egy kampós, ugyi? Csak jönne! Merhogy vénecske mán a néném. – Pedig nem is mennék én afféle pásztorho.

Azelőtt ez a lekicsinylés nem lehetett meg. Amíg nem foglalkoztam a pásztorokkal, fel sem tűnt nekem, hogy akárhány pásztor- vagy babonás-történtben maguk a parasztok is „büszke” pásztorlegényt emlegetnek. Pl. Sárai Bálint Nagyarban így kezd egy történetet:
- Azt mondta Morvai Péternek egy híres, büszke juhászlegény...
A tunyogi Szabó Sándorné egy babonás-történet keretében azt mondja:
- Híres, büszke csikóslegény vót Kocse András.
Ebből arra lehet következtetni, hogy régebben a pásztort büszke és öntudatos fajnak ismerték s nem tartották lekicsinyelni valónak.

Arról, hogy a pásztort ma lenézik, a pásztorok közül csak Nagy Berti ejt szót, mert ebből a szempontból ő, mint községi csordás, nincs, valami rózsás helyzetben. Azonkívül úgy érzi, hogy a faluban ő az egyedüli „eredeti” pásztorember, aki elszigeteltségében már a viseletet sem meri tartani. Restelli, mert szólják érte. Nem is tagadja s egy beszélgetés közt így vall színt:
- A nyiri gulyásokat tessék errül megkérdeni. Azok még olyan ruhába járnak, amilyenbe én mán nem mernék végigmenni a falun.

Ime a hunyó pásztoröntudat. De egyébben aztán nem is enged ő sem a pásztorbüszkeségből, mert különben nem mondhatná az alábbiakat:
- Tudott élete csak a pásztornak van. Tapasztalata, magánpróbálata felér két gazdáéval. Ugyan mék gazdának van annyi a kis agya hátuljába, mint a pásztornak? Mer a gazda, ha megakad? a szomszéd, a koma, a sógor, mindenki itt van, hogy megbeszélhesse vele a maga dógát. Nincs a maga eszire utalva. De a pásztor mindennap más helyzetbe kerül.

Néha napokig nem lát maga körül senkit, csak azt az egy jó Istent. Azt se látja, csak érzi. Senki körülötte. Mégis el kell határoznia, egy szemrebbenés nem sok, kevesebb idő alatt, hogy mit csináljon. Nincs kitül tanácsot kérnie. Tennie kell. Mer bizony, sokszor ettül függ az élete is. Parasztembernek csak a vagyon. A pásztor meg csak neveti. Takarítván (egyátalán) nem törődik véle, hogy a paraszt szánt, vet, néki arra nincs gondja.

Nemcsak Nagy Berti, minden pásztor arra hivatkozik, hogy a paraszt a vagyonnak és a vagyonért él. A pásztor „megéri azzal, amit karja, botja keres”. Nevetségesnek látja a vagyonért való tülekedést. Kis Mihály például kicsinyléssel mondja:
- A pugrist lenézem. A csak a vagyonért él-hal. A pásztor az ilyet csak neveti mer bír a két karjával meg a bottal kenyeret keresni, az neki elég.

Hortobágyi pásztorok szerint a gazdák a pásztort megbecsülik, „megemberelik”, „nem beszílnek vele lúhátrul”, hanem egyenrangúnak tartják magukkal. A pásztor szabadabb, mint a gazda, éppen ezért, mert ő nézi le a gazdát, „huncut, csalfa” jelzőkkel szokta illetni vagy éppen csúnyább szóval is, ha nem „embersíges”. Hiszen a gulyásszámadó maga is gazda. Több cselédet tart, a bojtárokat.

„Hat bojtárnak vagyok fejedelme.
Úgy tisztelnek: gazduram őkelme.”

A hortobágyi pásztorságnak tehát csak egy része nézi le a parasztot, a másik része, úgylátszik, csatlakozik a parasztságnak ahhoz a nézetéhez, hogy a gazdának nagyobb, a becsülete, de akkor meg magát is a nagyobb megbecsülésben részesítendő gazdákhoz számítja.