A magyarság antik hagyományai

Parthenon-tanulmányok – Franklin

Leggazdagabb, mert szünet nélkül ható hagyományunkról, az antikvitás magyar birtokbavételéről tökéletes, képet rajzol Kardos Tibor könyve. Zsúfolt anyagának teljes ismeretében sikerült néki a fejlődésvonalat, az áthasonlítás állomásait is plasztikusan a szemünk elé állítani. A nemzetszervezésben teljesítette először hivatását a rómaiság szelleme; királyaink törvényalkotása, a klerikus műveltség kancelláriai és iskolai gyakorlata, az udvari történészek hivatáshirdetése tudatosan formálta át a másfajta műveltségen felnőtt néplelket a maga ideáljára.

A humanizmus már kiindulópontnak választotta az elért hagyományt és tudományos, társadalmi, politikai problematikát keresett meg és dolgozott ki benne, újfajta embereszményt, a virtus, humanitás; pallérozottság hősét, újfajta államelvet, a politikai célszerűség fogalmát, újfajta nemzetképet, az öntudatosodás büszkeségét.

A barokk két évszázada befejezte ezt a gyakorlati hódítást; történetet szült, magyar tájat formált antik ihletésre, sztoikus morálhoz mérte a magyar helytállást a nehéz időkben, józanul élni tanított és boldogan halni, az államérdek jelszavával egyensúlyozott idegen hódítók között: a költészet céljaira pedig kisajátította az egész mitológiát, a nyelv gazdagítására magába ömlesztette a latinitást.

A felvilágosodás és romantika azután áteszményítette az örökséget; a nevelés céljaira fogta be, a gyermeklélek formálásának legbiztosabb eszközét fedezve fel benne, a költészet ihletőjének használta fel, nyelv és nemzet végső önállóságát vívta ki nevében. A tizenkilencedik század már a maga klasszikáját állította nemes versenyben az antik mellé, a modern költés új szépségekért fordult vágyódón feléje, míg máma a humanizmus ösztönző példáját találjuk meg benne. „A klasszikus latin világ kibontotta a magyarságban rejlő egyéniséget” szögezi le végeredményként Kardos Tibor.

Adatainak részletesebb méltatására itt nem térhetünk ki; különösen a humanista és barokk részben lepnek meg szakértő gazdagságukkal. A neo-sztoikus mozgalom ismertetését, amellyel a magyarság oly elevenen kapcsolódott be a kortárs nyugati, elsősorban francia törekvésekbe, érezzük csak a kényszerű korlátozottság mellett kissé lenyesettnek.

Ez a szellemi áramlat a tizenhatodik és tizenhetedik század fordulóján teljesen áthatotta tudományosságunkat; latin és magyar nyelvű munkák, Decsi János, Kulcsár György, Károli Péter, Sibolti Demeter, Kéri Sámuel stb. kézbenviselő, vigasztaló könyvecskéi szállították az antik bölcsek érett bölcseségét a „io és bódog kimulás”-ról, a középszer erényéről, a kevéssel megelégedésről. Politikai következtetések is levonódnak, fejedelem és alattvalók viszonyáról és egy korai demokrácia ébredezik az antik tanítások nyomán, mint egykor az olasz renaissanceban is.

„Helyesen mondgya tehát Petrarcha: - írja Pataki Fésüs János Bethlen Gábornak ajánlott királyi tükörében – Verus nobilis non nascitur, sed fit. Igaz nömös ember nem születtetik, hanem lészen. Illetlen azért az ki ő magát azzal magasztallya, hogy ő még az Anya hasábanis nömös ember volt. Senki semmit onnan nem hozhat, hanem czak kárhozatot és romlot természetet. Az-hitván lónak száiában, akar minémü aranyas zabolát tégy, nem lészen azzal iob lóvá.” Megbírálódik a zsarnokság, de a tömeguralom, a túlzott szabadosság is; a törvények nyugodt uralmában találja meg e hánykolódó korszak az eszményét.

A Parthenon-kiadványok sorában egy jólsikerült anthológia szemelvényekben is bemutatja a magyar költészet „klasszikus álmait”, Keresztury Dezső szép bevezetése éppenúgy a hagyomány folytonosságát mutatja be, mint a választott versek a Szent László himnusztól Illyés Gyuláig.

Halász Gábor