Veszedelmes örökség

Irta: Berényi Sándor dr.

Negyedik éve élünk háborúban.

Negyedik éve kell a kis országnak gondoskodnia a háborús kiadásokról. Az időközben követett pénzügyi politikát lehet dicsérni vagy bírálni, de meg kell vallanunk, hogy legmerészebb elképzeléseinkben sem reméltük, hogy ilyen hosszú háborús időszak után is ilyen stabil és megnyugtató képet mutatnak a magyar pénzügyek, ennyire szilárd és fundált legyen a magyar állam költségvetése és – ami talán mindezeknél fontosabb – a magyar pénz ilyen hűségesen és eredményesen tudja ellátni a háborús ország vérkeringését, mint ezt a pengővel kapcsolatban tárgyilagos megitélés szerint tapasztalhatjuk.

A pénzügyi politikában sok mindent át lehet formálni, el lehet változtatni, vagy szépíteni:
a pengő pozíciója azonban a legnyíltabb és legellenőrizhetőbb tény. Ezt naponta 14 millió ember ellenőrzi, megállapítja, kipróbálja. A legfőbb állami pénzügyi vezetésnek ez a homlokzata.

Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter legutóbb beszélt az ország pénzügyi problémáiról és érintette a pénz problémáját is.
Megállapította a miniszter, hogy ma inflációról nem lehet szó, legfeljebb bankjegyszaporulatról, amelynek azonban összes reális indokai fennforognak. Kellő értékére szállította le Reményi-Schneller Lajos azt a beállítást, mintha a mult világháború végén a korona értékállandósága megrendült volna. „A korona értékének teljes romlását – mondta a miniszter – nem a vesztett háború idézte elő, hanem az azt követő három forradalom. Ez a három forradalom gazdasági anarchiát teremtett, ami az adóbevételek kieséséhez, a bankóprés nyakló nélküli működéséhez vezetett és mérhetetlen pénzpocsékolásba verte az országot”. Ez az igazság a legfontosabb öröksége és tanulsága a mult világháborúnak. Az örökségért drága tandíjat fizettünk, sokkal drágábbat, semhogy ne vonnánk le súlyos konzekvenciáit.

Csodák nincsenek, legkevésbé a pénz és a számok világában.

Más módón nem is oldhattuk volna meg a felmerült problémákat, mint ahogyan megoldottuk. Ezen semmiféle felületes kritika nem változtathat, még a legnépszerűbb jelszavak hangoztatása sem. Ez a mult és a multat igazolja a magyar pénzügyek állása.

De a multhoz tartozik a veszedelmes örökség is,
amely a háborúk után kéretlenül a nyakába hull a résztvevőknek és a semleges államoknak is. Ez pedig: a tanácstalanság, az ideges kapkodás és valami sajátságos felelőtlenség, amely mindent az államtól vár, mintha az állam a magángazdaság részére is köteles lenne üzleti ötleteket szállítani. Márpedig az állam nem kötelezhető arra, hogy a magángazdaság helyett gondolkodjék. Éppen elég feladata van a saját hatáskörében. Az átmenetgazdálkodás feladatait, módszereit a magángazdaságnak kell kitermelnie; az állam becsületesen megtette a kötelességét akkor, amikor a háború negyedik évében ilyen színvonalon tudta tartani a pénzügyeket.

Márpedig az átmenetgazdálkodási megoldások azért lettek volna nagy horderejűek
a magyar pénzpolitika jövője szempontjából, mert kétségtelen, hogy ezt a felszaporodott bankjegymennyiséget az ország érdekében olyan csatornákon át kell levezetni, amelyek sem a közhitelnek, sem a fundált magyar pénznek nem ártanak, se mégis alkalmasak a háborús többlet eltüntetésére. Noha jól tudjuk, hogy itt rendkívül sokrétű problémával állunk szemben, mégis meg kell kockáztatnunk az észrevételt, hogy mindaz, amit az átmenetgazdálkodás konkrét tervei és lehetőségei körében nyilvánosságra hoztak, inkább az általános irányelvek megjelölésére szorítkoztak.

Olyan elemi vonatkozásokról, amelyek minden józan közgazdász előtt kézenfekvőek, nem kell hosszabban beszélni.
Kétségtelen, hogy magasabb árak idején nem funkcionálhat a gazdasági vérkeringés ugyanolyan bankjegymennyiséggel, mint alacsonyabb árszínvonal mellett. Az is bizonyos, hogy a megnagyobbodott országnak több bankjegy kell, mint kellett a csonkaországnak. Ott, ahol az állam nagyobb szerepet vállal és ahol számos magángazdasági funkciót is részben vagy egészben átvesz, természetszerűleg nagyobb a bankjegyszükséglet. Ebben a kérdésben tehát nem lehet megszokott merev sablonokhoz mérni a jövőt.

Az elgondolásoknak azonban, amelyek a forgalomba került bankjegymennyiség egészséges felszívása révén
visszatérítik a pénzforgalmat, az értékelési viszonyokat a normális mederbe, olyan koncepción kell felépülniök, amely méltó a probléma súlyához és jelentőségéhez. Magunk sem akarunk a csodavárás hibájába esni. Ahhoz azonban, hogy a háborús milliók átváltozzanak a béke új jövedelmeket, új munkaalkalmakat, új lehetőségeket teremtő pénzdandáraivá, nagystílű elképzelésekre van szükség. Nagy távolságú problémaköröket nem lehet vicinálissal beutazni.

A helyes megoldáshoz nem kell más, minthogy visszatekintsünk a magyar gazdaságtörténelemnek abba a korszakába, amelyben megindult Magyarország iparosítása.
Úgyszólván a semmiből teremtettek akkor hatalmas gyártelepeket, új üzemeket. Egész iparágakat hozott létre a nagyszerű indusztrializáló lendület. Iparunk egyes viszonylatokban megközelítette a telítettségi fokot, más viszonylatokban pedig az ország termelési és fogyasztási viszonyaihoz képest elérte a kívánt színvonalat. Vannak azonban olyan kulcsiparágak, amelyekben még meg kellene teremteni az önálló, versenyképes belföldi gyártást. Nem vagyunk az autarchia megcsontosodott hívei, de meggyőződésünk, hogy az anyagi erő, amit kis ország, kis nemzet, új, nagyfontosságú termelési lehetőségekbe fektet: nem elveszett erő. Mezőgazdasági iparunk viszont messze alatta áll a követelményeknek.

Talán sokat kívánunk a magángazdaságtól
– hiszen a kormányzattól nem követelhetjük a határozottan magángazdasági vonatkozású eszmék kitermelését –, amikor nagy távlatokra, időben, értékben, javakban és kihatásaiban hatalmas arányú ideákra vagyunk szomjasak? Aligha hinnők. Annak a magángazdaságnak, amely meg tudta teremteni a legprimitívebb állapotok között, ellenséges érzelmű versenytársak nyomása alatt a diadalmas magyar ipart – amely a trianoni esztendőkben elszigeteltség, ellenséges gyűrű közepette tovább tudta fejleszteni és versenyképessé tudta emelni az ipart –, amely a háború elzártságában leleményességével, ügyszeretetével a legképtelenebb akadályokat is legázolta –, ennek a magángazdaságnak meglesznek, sőt bizonyosan megvannak a koncepciói és a reális tapasztalatai minden idők legnagyobb arányú, legátfogóbb kihatású tranzakcióihoz.

Egy vonalon kettős célt kellene megoldani.

Ki kell hagyni a megoldásból a jól csengő jelszavakat és a jól disputáló prófétákat. Ha ezek a háborús bankjegymilliók legalább részben bekapcsolódhatnak a magyar nép és a magyar föld legkiáltóbb hiányosságainak a pótlásába, legfájóbb sebeinek orvoslásába, – akkor felbecsülhetetlen mértékben jutunk közelebb minden közgazdasági, pénzügyi tevékenység legszebb és leghasznosabb céljához: népünk életszínvonalának az emeléséhez.