A kenyér legendája, az ősember kenyere

Imáinkba foglaljuk, a költő megénekli, a dolgozó ember legszentebb szimbólumaként tiszteli. A kenyér jelkép, amely az emberi fejlődés egyes fokain külsőleg átalakulhatott, de belső fénye változatlan maradt. A kenyér tisztelete megvolt az ősnépeknél és meglesz a romantikamentes jövő nemzedékeknél is, éljenek bár akármilyen életforma keretében.

Az ősember kenyere


Mert átalakulni valóban átalakult a kenyér az évezredek folyamán, nem is egyszer. Az ősember, igaz, halászattal és vadászattal szerezte táplálékát, de - időrendben talán hamarább - gyakorolta a gyűjtögetést is. Edward Hahn szerint a gyűjtögetés a táplálékszerzés legősibb módja, legkezdetlegesebb formája. Az első ember gyűjtött magot, gyökeret, gyümölcsöt, vizinövényeket, makkot, szóval mindent, amit talált s amit ehetőnek vélt.

Tanítómesterei, a gyűjtögető állatok, ott éltek körülötte, csak meg kellett figyelnie gyűjtögető szokásaikat. Az is valószínű, hogy nem állt meg a puszta megfigyelésnél, hanem az erősebb jogán rátette kezét felásott raktáraira. A Dakota-beli indiánusok még ma is felkutatják bizonyos mezeiegér-fajta fészkeit és kiszedik belőlük a télire gyűjtött földimogyorót. Kedvenc csemegéjükért azután kukoricával kárpótolják a kifosztott egér-társadalmat.

A gyűjtögető gazdálkodás sokféleségére következtethetünk a svájci cölöpépítmények hulladékrétegeiből, amelyek tömérdek fű-, gyökér-, gumó-, mag-, tapló- és gyümölcsmaradványt őriztek meg a kíváncsi utókorok számára. Különösen a makkfélék játszottak az ősember étrendjében fontos szerepet; bizonyítékaink vannak arra, hogy például a neolit-kor embere szorgalmasan gyűjtögette a mogyoró, a bükk, a dió és sulyom terméseit.

Főként a bükkmag volt előtte becses, mert abból olajat tudott ütni. A lisztes makkokat egyébként nemcsak az ősember fogyasztotta főve, sülve, porráőrölve, tehát kezdetleges kenyérré gyúrva, hanem a későbbi évezredek fia is. Plinius, a nagy latin természettudós feljegyezte, hogy a makklisztből sütött kenyeret sokfelé ették a római birodalomban, mégpedig nemcsak ínséges időkben, hanem a béke napjaiban is. Ugyanilyen fontos néptáplálék volt az ugyancsak lisztes gesztenye, amely az újkőkorszakban Közép-Európában is honos volt.

Az ősember ismerte a tüzet, de az őskorszak idején csak sütni tudott, főzni nem. Feltehető, hogy a gyűjtött növényi termékeket tűzhatásnak tette ki és így nyerhette első lisztjét pörkölt makkokból, gyökerekből és magvakból. A sütés legkezdetlegesebb módja a megsütendő anyagnak hamubarejtése volt. A következő lépésnek a megtüzesített kövön való sütést véljük; csak évezredekkel később, az első agyagedény elkészítése után kezdődött a főzés korszaka. Ezek után valószínű, hogy az ősember első elkészített tápláléka a sülthúson kívül a forró kövön megszárított lisztespép, tehát az őskenyér volt.

A búza útja

Számunkra, magyarokra a kenyér egyet jelent a búzával. Őse, az úgynevezett kétszemű vagy kétsoros búza, már a neolitkorban is ismeretes; bizonyítják ezt a Svájcban és Dél-Németországban talált leletek. Közép-Európába Kis-Ázsián keresztül jutott el. A mai búzát ebből a válfajból vezeti le a kutató tudomány, de vannak kísérleti eredmények, amelyek arra engednek következetni, hogy búzánk a kétszemű búza és a rozs keresztezése folytán állt elő. Annyit azonban bizonyosan tudunk, hogy a mai búza Közép-Ázsia délnyugati részéből, körülbelül Bokhara és Afganisztán földjéről indult el világhódító útjára; bár vannak olyan tudósok is, akik szerint a kemény búza és az árpa őstermőhelye Abesszínia volt.

(folyt. köv.)