Erdélyi szászok és magyarok

Pukánszky Béla könyve - Danubia

A Kárpátok övezte Duna-tájon lakó németség nem egységes. Eredete, jelleme és sorsa többfelé ágazik. A magyar köztudatban azonban évszázadok folyamán mégis valamennyiükről egy nagyjából egységes szemlélet alakult ki. Egyedül az erdélyi szászság volt az a töredék, amely nem talált helyet e szemléletben.

„A szász - amint Pukánszky Béla könyvének előszavában olvassuk - más, mint a többi, hazánkban élő német.” Más az öntudata, amely a legelőbb és a legerősebben alakult ki valamennyi nemzetiségünk között. És más az a viszony is, amely így közte és az államalkotó magyarság között nyolc század alatt kialakult.

Felvetődik már most a kérdés: milyen természetűek lehetnek azok az okok, amelyek a szászságot mindenképpen megkülönböztetik nemcsak a hazai németségtől, hanem az itt élő többi nemzetiségtől is? A történet és a nemzeti jellem milyen tényezői tették oly mássá ezt a viszonyt? Ezeket a kérdéseket alig fogalmazta még meg valaki ilyen őszintén. Nem csoda, ha a bennük, rejlő problémákra sem kaptunk megoldást a tudományos irodalomban.

A szász történetírást az öncélúság és a nagynémet gondolat jellemezte. A magyar tudományosság pedig úgyszólván semmit sem foglalkozott a szászsággal. Az a nyílt szembenézés, amelyről Pukánszky már „útravalóul” szól, ezúttal kétségtelenül módot adott arra, hogy a szász-magyar viszony, megismerése közben a szász lényeghez is közelebb jussunk...

Pukánszky Béla érdeme, hogy e viszony kialakulását - a településtörténettől az irodalomtudományig tekintve - sokoldalú munkával mutatja be. Szintézisre kellett törekednie ott, ahol éppen a részletmunkák hiányoznak. Könyve azonban így is világosan megmutatja a módszert és a magatartást, amellyel ehhez a kérdéshez nyúlni kell.
Igaz örömünkre szolgálna, ha új szempontjai valóban termékenyítően hatnának a mai magyar történettudományra.

Munkája e téren szép és bátor kezdeményezést jelent.
Tanulmánya számunkra elsősorban ismét azzal az okulással szolgál, hogy a szász nemzetismerethez csak az erdélyi történet vezet közelebb, Persze a legkevésbé sem azért, mintha a szászság talán öntudatos erdélyi patrióta lett volna. A látszat ennek sokszor éppen az ellenkezőjét mutatta. A szászság számára azonban így is mindig erdélyi táj és erdélyi sors volt az a légkör, amely ellen, vagy mellett küzdenie kellett.


Mindig Erdély volt, az az elsődleges tényező, amellyel a történeti realitás szembeállította. És nem egyszer éppen ebben a szembenállásban mutatkoztak meg legélesebben a szászság jellembeli vonásai. Ha a német öntudat, az „anyaország” fogalma, a nagynémet gondolat volt az eszmény, Erdély lett a talaj, amely ellen lehetett és kellett harcolni, de amelytől nem tudott sohasem szabadulni. Amaz lehetett szellem és ízlés, de emez volt nyolcszáz éven át a mindennapi élet. Erdély, mint történeti táj és sors, adott életformát a szászságnak.

Csak itt lehettek fiai „germanissimi germanorum”, ahogy egy német humanista nevezte őket. Öntudatuk csak e népek szorítójában erősödhetett a határozott elkülönülés irányában. Kazinczy már méltán nevezte őket „magábazsugorodott” népnek. Mindig küzdöttek a magyar hatalom ellen. De – evangélikus létükre – nem békültek ki az „anyaországi” Habsburg-barokkal sem. Aminthogy a jozefinista abszolutizmustól is távol tartotta őket az autonómiához szokott erdélyi légkör.

Az öncélú szász történetírás sok érdekes adatot nyujthat még, de a látóhatárt csak az erdélyi sors tapasztalatai szélesítik ki. Pukánszky Béla könyve ismét józan érv egy tágabb erdélyi történetírás immár közhelyszerű igazságai mellett. Örömmel olvastuk könyvét – éppen ma, amikor az erdélyiség népszerű -, de kérdéseiben a divat törvényei szerint mélyebbre senki sem tekint. A tetszetős szempontok mögött ez a könyv világos úton vezeti az olvasót a történeti realitás tényei felé.
Csak azt sajnáljuk, hogy a mintegy 200 lap terjedelmű könyvnek a fele az utolsó százötven évről szól s így a megelőző hat-hét évszázadnak kevés hely jutott.

Vincze László