Oedipus király - Oedipus Kolonosban

Sophokles szelleme szólalt meg Babits Mihály szavaival a Nemzeti Színház színpadán - olyan esemény ez, amelyet nagyon komolyan kell vennünk, akár sikerült az előadás, akár nem. A kettős Oedipus-tragédia a világirodalom csúcspontján áll, rangját csaknem két és félezer év történelmi és esztétikai tudata szentesítette, előadása mindig ünnepi esemény, azzal a tisztelettel állunk előtte, amelyet a Perikles-korabeli görög ember érezhetett, akinek számára a tragédia előadása az istentisztelet egy nemét jelen tette.

Amit a színpadon látunk, az is istentiszteletet idéz: az istenek beavatkozásáról van szó az ember életébe, az ember alávetettségéről, az isteni akaratnak – tehát a legnagyobb dolgokról, amelyekkel az ember az élet folyamán találkozhatik. S ha művészeti oldaláról nézzük is, akkor is a legmagasabb szférában kell éreznünk magunkat, mert egy költői műfaj legmagasabb tökélye van előttünk, olyan téren vagyunk, amelyen az emberi lélek a legnagyobbat érte el történelme folyamán.

Ilyen előadás a legnagyobb művészi feladat vállalását jelenti a színház részéről s egyúttal kötelezettségét is a legnagyobb erőfeszítésre, amire színész, rendező, a színház egész nagy apparátusa képes. Ehhez még hozzájárul az is, hogy a Nemzeti Színház sok év óta nem játszott görög tragédiát, klasszikus műsorából kimaradt a drámatörténetnek az a nagy fejezete, amely a szó legszorosabb értelmében klasszikus. Ennek a legmagasabb, követelménynek színvonaláról kell bírálnunk azt, amit a színház nyújtott.

A kérdés elsősorban az, hogy sikerült-e és mennyiben áthidalni azt az óriási távolságot, amely a Sophokles-korabeli ember lelkiállapota, kultúrája és világnézete és a mai emberé között van, sikerült-e a görög költő szellemét úgy értelmezni - a színházi előadás mindig értelmezése is a műnek - ,sikerültre a mai közönségben fölkelteni azt a lelki készséget, hogy befogadja magába a költő vízióit, hogy megérezze aziránt a műben minden a korhoz kötött különbözőségen, minden idegenségen át örök, kortalan; végérvényes, szóval sikerült-e a mai nézőt a színpadi művészet sugallatával kiemelni a maga korából és beleemelni abba a korba, abba a világba, melyben olyan dolgok történhettek és olyan emberek élhettek, amilyenek itt a színpadon előttünk mozognak; szenvednek és élnek a legnagyobb intenzitással, amit csak el tud képzelni és meg tud jeleníteni az emberi szellem.

A legtöbb művészeti feladat ebben az, hogy az Oedipus-tragédiában az emberi elképzelés számára elérhető legnagyobb szenvedésről és legnagyobb bűnökről van szó, az életnek a legszenvedélyesebb hőfokáról van szó; amelyhez képest a shakespearei tragédiák hőmérséklete, legnagyobb bűnei és bűnhődései alig jönnek számításba. Bűneinek és bűnhődéseinek nagysága szinte emberfeletti nagyságra emeli fel Oedipus alakját: úgy mint ő, csak a legnagyobb lélek tud szenvedni, az ember sorsa és méretei között titokzatos arány van.


A modern dráma elszoktatta az emberekét, színművészeket és közönséget a nagy dolgoktól és a nagy méretektől, apró-cseprő társadalmi és lélektani problémákkal bíbelődik, a romantika kora óta szinte kizárta az érdeklődése köréből az átlagon messze túlemelkedő embert, az életnek nagy formátumát s az ennek megfelelő nagy komplikációit az életnek. A realizmus jelszava alatt megteltek a színpadok, és a regények is köznapi, kicsiny emberekkel, akik jelentéktelen bűnök, bajok, bonyodalmak között élik kicsinyes életüket.

Ennek az lett a következménye, hogy a művészek és a közönség elszoktak a nagy stílustól s a színház messze eltért eredeti hivatásától, amely még eleven élt a görög tragikusok korában, ha kevésbé elevenen is, de még élt a keresztény dráma nagy alkotóinak korában: elejtette azt, amiből leginkább merítette méltóságát a dráma és színpad egyformán: az áhitatot. A mai ember semmivel sem több lelki felkészültséggel meg a színházba, mint egy érdekesnek ígérkező társasági alkalomra, estélyre vagy lakomára s ennek megfelelők az igényei is, amelyeket a színházzal szemben támaszt.

Bizonyára ez az első és főoka annak, hogy a nagy dráma, reméljük, nem örökre kiveszett az irodalomból és a színházból. Azért fontos, hogy azok a színházak, melyeknek hivatása és becsvágya túlmegy a közönség szórakoztatásán, legalább időnként visszatérjenek a multban feltalálható nagy stílushoz és legalább így fenntartsák a nagy dráma folytonosságát az emberek tudatában.