|
Kiállítások
Farkas István néhány évvel ezelőtt a következőképp jellemezte művészetét; „Festőeljárásom fordítottja az eddigieknek, a naturalizmusnak, impresszionizmusnak. Ott a motívum volt a kiindulási pont és azt igyekeztek festős elemekkel festeni. Nálam az elindulás a tisztán festős elemek, szín, vonal, ritmus, tömegharmonizálásával inkarnálódik aztán egy fának, hegynek, alaknak vonalába, színébe, szóval a leíró részbe.” Ha a nem teljesen világos fogalmazástól eltekintünk, az állítás lényege nyilvánvaló. Farkas azt hangsúlyozta, hogy szembefordult a naturalizmussal és belső elképzeléseihez keres valamilyen tárgyat, amelybe azokat beléöltözteti. Ezt a programmot Farkas a legutóbbi esztendőkben lírai színezetű, látományszerű kompoziciókon következetesen hozta kifejezésre. Párisban élt hosszú ideig a legújabbkori francia festészet atmoszférája erősen hatott reá, egyéni hatásokat azonban nem vett fel. De a mai francia festészet idegessége, finom szentimentalitása ott rezeg az ő művészetében is. Ábrázolásmódja különben sokban párhuzamosan haladt a mi víziós festészetünk kialakulásával. Víziós festő ő is, de testetlenebbül és kevésbé érzékien az, líraisága nem vérmesen aktív, hanem kommutatív módon álmatag, nem forróvérű, hanem inkább hűvösen finom és visszaemlékező. Sokhelyütt szinte betegesen érzékeny: neuraszónikus.
Kevéssé megfogható s ha elemeire szeretnők bontani, a kibogozott szálak legtöbbje tudatalatti meghökkenések, szenvedések világához vezetne. Csak éppen egy elemet nem lehet műveiben találni: szoros konstrukciót. Lehet ugyan, sőt nagyon is valószínű, hogy festményei meggondoltam, kiszámítva készülnek, de felépítésük vonalban, színben egyaránt laza.
A Tamás-galériában rendezett mostani kiállításon néhány régi festménye mellett újabb, még nem látott művek arról tanuskodtak, hogy Farkas kitűzött programmjához ma is ragaszkodik, ezek a festmények még elvonatkoztatottabbak az eddig látottaknál. Fejlődést árulnak el különben is, tónusegységek zártabb, mint az eddigieké. Technikájuk ugyanaz: a sejtelmes befejezetlenségnek vázlatosan tétova ecsetvonások és színfoltok felelnek meg.
Közben ez a tábor fogyatkozni kezdett, az egykori forradalmárok egymásután tagadták meg a kúpok, művészetét. Az is kiderült, hogy Cézanne valóban kitűnő festő volt és nem fogyatékosságaiban rejlik nagy jelentősége. Szobotka észrevette e változást és megpróbált aképpen festeni, ahogyan a szíve mélyén érez: halk és finom lírával, kúpok és köbök nélkül. És íme, egyszerre őszintén átélt művek kerültek elő ecsetje alól, a zöld természet világos, áttetsző színekkel ünnepelt szépsége. Néha-néha még nekirugaszkodott vonalvezetése és visszakanyarodott a törések világába, de ez csak emelte tiszta, őszinte, közvetlen érzéssel festett művei értékét. A Műbarátban most látott kiállítása gyöngéd, finom, halkszavú lírikust állít elénk, aki szeretettel gyönyörködik a világban és ezt a gyönyörködést belénk is át tudja oltani. Eősze András, a szobrász, aki Szobotkával együtt állított ki, szintén nem a nagy nekilendülésnek, nem a szenvedélyek művésze. Halk érzelmesség hatja át szobrait. Tóth Árpád szenvedő és bocsánatkérő mosolyának mintázására aligha lehetett volna hivatottabban találni. Fra Angelico angyalisága bizonyára közelebb esik hozzá, mint Savonarola parocizmusa. Alázatos és esdeklő művészet ez, melynek játéka legsikerültebben kis mértékben játszódik le. Jól jellemző arcképmintázó tehetségéről néhány női feje tanuskodik. A felvidéki festők második bemutatkozása a Nemzeti Szalon helyiségeiben elsősorban is azt a kérdést keltette a látogatóban, hogy van-e valami különálló jelleg felvidéki festészetünkben, aminthogy kétségtelen különbségek vannak például a dunántúli és a felvidéki magyar között. Más kapcsot azonban, mint azt, hogy még ma is inkább ez elszakadás alatt felvett idegen hatásokat, mint Budapestet mutatják, aligha lehet közöttük felismerni. Hogy témákban inkább falusiak és hogy közelebb állanak a föld népéhez, ez inkább tárgyi, mint formai különbség, ami különben is érthető, mert falusi, vagy kisvárosi emberek. Egyénileg a legérdekesebb közöttük: Jaszusch Antal, aki újabban nem abban az expesszív naturalista irányban fejlődik, amelyet eddigi pályája után vártunk. Valami nem éppen kellemes dekoratív stilizálás jelentkezik nála. Érdekes és egyénien sajátos hangot üt meg a vörössel árnyékoló Pleidell János, míg Collinászy György, Farkad András, Jacoby Gyula, Löffler Béla és a többiek is a lehiggadt expresszió stílusában dolgoznak. Különálló szerepe van Harmos Károlynak, akinek fantasztikus grafikája egy nyugtalan lélek vergődő irodalmi vágyait és jelképességét foglalja képzőművészeti formák közé. |