|
Ami elveszett - Mauriac regénye
Cserépfalvi A Hervé Blenaugc és a Marcel Revaux házaspár rajzával indul a regény, de egyidejüleg temérdek egyéb motívum is felvetődik. Hervé a pénzéért vette el Iréne-t és reméli, hogy a nő betegsége halállal fog végződni. Marcel szerelmes sokkal fiatalabb feleségébe, Totába, akit férje avval gyanusít, hogy fülledt, rejtelmes kapcsolatok fűzik a nő fivéréhez. Alainhez, Tota nem szereti férjét, Alain rábeszélésére ment hozzá feleségül: a fivér nyilván attól félt, hogy húga iránt érzett szeretete elfajul. Marcel hol állatnak tartja Hervét, hol patakokban önti ki előtte a szívét. Testvéri barátnője Iréne, de rendkívüli hatással van rá anyósa is, akit egyszer látott életében.
Tota és Alain atyja súlyos beteg, gyűlöli a családját és egy másik lánya törvénytelen gyermekére akarja hagyni vagyonát. Alain végzetszerűen megismerkedik egy Thérése Desqueyroux nevű nővel, akiről többé nem esik szó, viszont egyre jobban előtérbe nyomul Marcel régi öreg szeretője. Maric, aki mélyen tiszteli Iréne-t, anélkül, hogy sokkal többet megtudnánk róla. Hervé mélyen vallásos anyja látja fia hibáit és közelébb érzi magához Iréne-t. Iréne öngyilkos lesz, Hervé fellélekzik.
Tota már-már megcsalja Marcelt William-mel, de utolsó percben betoppan Alain; magával viszi Totát, mert atyjuk meghalt és mégse a törvénytelen unokára hagyta vagyonát.
Az Összekötő szálak lazasága és szakadozottsága, a túlzásba vitt szűkszavúság és erőszakolt tömörség az oka viszolygó hiányérzetünknek. A sok felvetett fonál elvész a semmiben, fejünkben kavarog a sok név és örvénylik a pillanatokra megmutatott viszonylatok rajza, anélkül, hogy látnók, mivégre vetődtek fel. A szereplők rejtelmes életet élnek, lényükbe többnyire alig tudunk beléhatolni, tetteik indokolását szétszórt szavakból kell összeszednünk, mintha a könyvben szereplő Nietzsehe-idézet igazságát akarná bizonyítani a regény: minden cselekedet lényegénél fogva ismeretlen.
A regény alakjai, mint titokzatos vízilények az akváriumban, melynek üvege örökre elválasztja őket a kívülállóktól. Az akváriumban keresztül-kasul fonódnak egymáson, csápjaikkal tapogatjuk, ölelik, taszítják egymást, hogy miért, arra „tömör” szűkszavú magyarázatokat kapunk, melyek rendszerint oly vázlatosak, hogy inkább azt kívánjuk, bár ennyit se kapnánk, legalább képzeletünk azt látná az idők folyamán reánk rakódott mélylélektani ismereteink segítségével, amit a legalkalmasabb indokolásnak vél. Mint minden regényében, ebben is erős hangulati elemekkel dolgozik Mauriac. Fojtó lidércnyomás nehezedik az olvasó mellére, mintha álmunkban egy sötét tárnában botorkálnánk és a bányarém zöldes villódzása tépázza idegeinket. Alig van oly költött emberi viszonylat, melynek mását ne láttuk volna az életben. Misem természetesebb, mint hogy éppen ama barátunk előtt öntjük ki szívünket, akit állatnak tartunk. De regényben, melynek közege merőben más, mint az életé, értetlenül bámulunk az ily jelenségre, ha sejtelmes körvonalakat kapunk magyarázatul.
E regény nem azért izgalmas, mert együtt élünk a szereplőivel, hanem mert kiváncsiak vagyunk a sok elindított szál gombolyítására, a sok felvetett kérdés megoldására. De folytatás, megoldás nincs. „Akárcsak az életben!” Minden ember titokzatos lény, egymáshoz való viszonyaik kifürkészhetetlenül taszító és vonzó kapcsolatokon alapulnak, tökéletesen így van. De hogy ezt megtudjuk, merőben felesleges regényt olvasnunk. A regénynek azt kell megmutatnia, miért van így.
Olykor a részletekben éles felvillanásokat kapunk, a lélekismeret csontvelőig hatoló remekléseit az atmoszféra mesteri kézzel elővarázsolt érzékeltetéseit, melyek megmutatják, mire lett volna képes a Génitrix írója, ha a tömörség követelményeit nem értelmezi ily hamisan. Vagy egyszerűen, ha kevésbbé hagyják cserben. képességei. |