Néma hegedű

Kárpáti Aurél könyve
Singer és Wolfner

Ezt a könyvet ujságíró írta, de író diktálta. Rövid cikkek, hangulatképek, emlékezések vannak benne, csaknem valamennyit alkalom szülte, szerkesztőségi szükség, de az alkalom a legtöbbször csak ürügy: amiket az író elmond, azok csak látszatra születtek a pillanatból, mindig kiderül róluk, hogy az író már rég átgondolta, tudva-tudatlanul melengette szívében, formálta hajlítgatta, s az alkalom csak kicsordultatta, ami úgyis ki akart csordulni.

Ilyenforma cikkeket minden újságíró kénytelen. írni s a legtöbbször meg is érzik rajtuk a kényszer, a rögtönzés bélyege, a közölnivaló ki nem érlelt volta, a forma és stílus felületessége. Kárpáti azonban kivétel, az ő hírlapi, tehát egynapi használatra szánt kis cikkei olyan írói felelősségérzettel vannak megírva, mintha a halhatatlanság számára készültek volna.

Ez tűnik legelőször szembe: az a gondosság, amellyel készültek. Minden cikk meg van komponálva, a formájuk olyan zárt, mint a verseké - olyanok, mint egy-egy csiszolt márvány-tömb, tömörek, egységbe foglaltak, minden idegen elemtől elhatároltak, pontosan kifejezik azt; amit az író akart, nem többet és nem kevesebbet. Nincsenek a gondolatmenet egységét, zavaró kitérések, elnyújtott részek. Az író sohasem téved mondanivalójának kiterjedése dolgában, témái éppen annyi terjedelmet foglalnak le, amennyi megilleti őket.

Ezek a témák sokfélék, sokféle hangnemet kívánnak s az író hangjának van elég modulálása arra, hogy minden témából kicsalja a hozzá leginkább illő dallamot és megüsse azt a hangot, amely a téma természetes, adott hangja. Ebben a sokféleségben azonban van egység, egy közös alaphang, amelyből a dallamok erednek - olyan ez, mint az ember beszédhangja: a beszélő fölemelheti, lehalkíthatja, vegyíthet bele indulatot, megilletődést, fájdalmat, örömöt meghatottságot, keményítheti és lágyíthatja, de mindig ugyanaz a hang marad, felismerhető, mindenki más hangjától megkülönböztethető.

Arcok tünnek elő az írott aprókból, nevezetes halottak halotti maszkjai, élők arcvonásai, az emlékezés és megfigyelés által vezetett tollal megrajzolva, látszólag könnyedén, a pillanat ihlete alatt, de sohasem elnagyolva, mindegyik arckép a maga rövidségében, szűkszavúságában, kevés vonalra redukáltságában kész és befejezett. Kárpátinak csak kész képei vannak, vázlatai nincsenek.

Tájak villannak fel, - a téli Margitsziget, már csak emlékekben élő Tabán, alföldi pillanatképek, úgy, ahogy jó festők szokták, néhány odavetett színnel, vonallal, de a tárgy a hangulatává együtt jelenik meg, szinte érezni a fáról le-pergő hó, a nyári melegben tikkadozó mezők illatát. Néha elárulja magát a kritikus az íróban, egy-egy irodalmi vagy képzőművészeti asszociáció vegyül bele a szépirodalmi természetű hangba, néha mintha Krúdy mélyhegedűjén pendítene meg egy húrt, szándékosan vagy szándéktalanul, de ez is beleolvad az író saját hangszerének hangszínébe.


Az egész könyvön valami halk, diszkrét melanchóliát érzünk, a költők tárgytalan és meg nem nevezhető bánatosságát, de néha egy- kis mosolyt is, amely egy pillanatra átfut az író arcán, hogy aztán eltűnjön nyom nélkül, csak éppen jelezve, hogy az író nem érzéketlen az élet, a valóság örömei iránt. Látása inkább realisztikus bár egy-egy képevel, egy-egy szólamával elárulja, hogy nem egészen idegen tőle a romantika sem, - nem a romantika szertelensége, mert semmi sem áll messzebb Kárpáti mértéktartó, a valósághoz mindig hű képétől, mint bárminemű szertelenség. Ez az író szigorú önmagával szemben, ellenőrzi magát, a mérteket sohasem véti el, vigyáz arra, hogy megtartsa az olvasó előtt és önmaga előtt is a hitelét.

Különösen kell hangsúlyozni Kárpáti stílusának kifogástalan gondosságát s általában azt a lelkiismeretes gondot; melyet írásainak fogalmazásbeli megjelenésére fordít. Ennek tulajdonképpen magátólértetődőnek kellene lenni, hiszen ki becsülje meg az írót, ha ő maga nem? De annyi pongyolaságot, stílusbeli és nyelvi felületességet látunk manapság! Még olyanok is, akik tudnának és valamikor tudtak is, kifogástalan, szép stílusban írni, újabban annyira nem törődnek a magyar mondat szerkezetével és ritmusával, de még gondolataik érthető megfogalmazásával sem, hogy valódi üdülés Kárpáti finoman ritmizált, zeneileg is jól kiképzett mondatait olvasni.

S ez a gondosság egyáltalán nem árt beszéde közvetlenségének és még kevésbé vezet modorosságra. Ezeknek a mondatoknak van színe és jóhangzása. Könnyen, önkéntelenül simulnak a gondolathoz, nem hagynak semmit homályban. Ugylátszík, vannak, akik azt hiszik, a gondosság árt a stílusnak. Kárpáti stílusa nyomatékot cáfolat az ilyen balvéleményekre.

Schöpfin Aladár.