A hetvenéves Beck Ö. Fülöp

Június hó 23-án volt Beck Ö. Fülöp hetvenedik születésnapja. Meglehetősen észrevétlenül múlt el, csak a Szinyei Társaságban gyűlt össze néhány barátja, hogy csendben ünnepelje a művészt, akit zajos siker sohasem kísért, akármilyen nagy hatással volt is újabbkori szobrászatunk kialakulására.
De kezdettől fogva is mindig voltak művészetének megértői és méltatói.

Különösen azok; akik irodalmunkat és művészetünkét a századforduló után megújhodáshoz vezették. Ennek a nagy nemzedéknek nagy képviselői már majdnem mind eltávoztak az élők sorából, de Becket ritka egészsége megóvta attól, hogy felőrlődjék testet-lelket emésztő munkájában, melyhez annyi csalódás, annyi be nem vált reménység fűződött.

Tudjuk, hogy pályájának első részében mekkora eredményeket ért el. Munkássága korszakalkotó volt a magyar plakett- és érem művészet terén. Műveivel nemcsak nálunk, hanem a külföldön is megbecsülést szerzett magának. Az érem és plakett kisméretű világában akkora alkotóerőt mutatott, amely korában párját ritkította. A jellemzésnek, a komponálásnak, a technikának egyaránt kivételes mestere volt. Képzeletének gazdagsága szinte szétfeszítette a rendelkezésre álló szűk teret. Érezte, hogy nagyobb méretű és átfogóbb feladatok megoldására is hivatott, azt az alkotóerőt, mely már érmeiben és plakettjeiben monumentális megoldásokhoz segítette, a szobrászat nagyobb igényű módjaiban is érvényesítenie kellett.

Megkezdődött egy küzdelmes pálya, keserves harc az érvényesülésért. Évek hosszú során át vett részt a nyilvános pályázatokon, egészen a legutolsó napokig, Egyet sem nyerhetett el. Hiába voltak pályaművei külömbek, mint versenytársaié, megbízást nem kapott. Hiába készítette el az egyik legszebb magyar síremléket, hiába Móricz Zsigmond, vagy Tisza István kitűnő mellszobrát, hiába remek aktokat, hiába jobbnál jobb síremlékeket, az országban, hol annyi szerencsétlen emlékmű áll. Budapesten, a” beteg szobrok városában” nem tudott érvényesülni, csak egyetlen egy szobra látható nyilvános téren: a fenkölt tisztaságban és egyszerűségben mosolygó rózsadombi kút, melyet az álszemérem eredeti helyéről másfelé, költöztetett.

Közben új nemzedékek nőttek fel, melyekre Beck nagy hatással volt. Pedig neki, aki hivatott tanítója lehetett volna a fiatalságnak, nem adatott alkalom és mód, hogy valahol taníthassa. De így is példát szolgáltatott arra, hogy az igazi művész nem hajhássza sem a hivatalosak, sem a nagyközönség megalkuvással könnyen megvásárolható kegyét.


Amikor nagyméretű terveivel jelentkezett, stílusának egyszerűsége, kifejezésmódjának férfias emberiessége és tiszta szobrásziassága nem tetszett. A magyarság túlnyomó része akkortájt még egészen másféle megnyilvánulásokat ünnepelt. Egyrészt a neobarok hatása alatt állók tetszetős lendületességét, másrészt a felszínes naturalizmus termékeit, de utat talált szívéhez Rodin impresszionista, festői hatásokkal élő stílusa is. Ezek a hajlandóságok sokszor egymással keveredve alakították ki a századfordulóra következő szobrászatunk képét, amelynek nem csekély bűne volt az, hogy az agyagban mintázás könnyűséget élvezve legtöbbször megfeledkezett arról, hogy az érc vagy kő nem agyag.

És akkor jött egy szobrász, aki kőben maga faragta ki alkotásait és úgy mintázta ércszobrait, ahogyan ezt az érc kívánja. Nem utánozta a korabelit tömegszobrászat mozgalmas kiállásait, amelyekből hiányzott az egyensúly, nem törekedett festői árnyékhatásokra, nem lazította fel és aprózta el a vonalakat. Inkább darabos volt, mint üresen előkelő. Nem hajhászott ötleteket, nem anekdotázott, mély élmények nélkül sohasem dolgozott.

Egyszerű és férfias volt; mindig az egészet látta maga előtt. Távol állott minden felszínes természetutánzástól. A kő, a márvány, az érc az ő keze alatt nem vált az olcsó anyag, vagy testutánzás eszközévé. Beck nem részletezett kicsinyesen, hanem erőteljesen összefoglalt. Nem pillanatnyi helyzetek ötletes ábrázolója, nem meglepő mozdulatok ellesője volt, hanem maradandó állapotok megszólaltatója.

Mindezek a hajlandóságok messzire kiragadták öt a hétköznapiságból. S azon, hogy a hétköznap a maga módján bosszút, állott rajta, nem csodálkozhatunk. Ama kortársai sorsában osztozott, akik a magyar irodalom vagy zene terén úttörők voltak. De míg ezek végül megküzdöttek megnemértéssel, és ma már a köztudatban a magyar formateremtés elismert és nagyrabecsült mesterei között van helyük, szobrászatunk ujjáalakítóinak és így Beck Ö. Fülöpnek sem jutott ki eddig a teljes megbecsülés.

Hacsak azt nem számítjuk ennek, ami minden egyébnél fontosabb, hogy a fiatalok szobrászata máris igazságot oszt neki. Nem azok útján jár, akik véle szemben méltatlan sikereket értek el. Azon a nyomon halad, melyet az ő állásfoglalása jelölt ki: Ha az egymásra következő nemzedékek törvénye szerint sok tekintetben másképen is, de ama tiszta szobrásziság felé, melynek Beck három évtized előtt szolgálatába szegődött.