|
Elek Artur és Szőnyi István könyveiről
Egy időben két képzőművészeti ABC jelent meg a könyvpiacon, az egyiket kiváló képzőművészeti írónk, Elek Artúr, a másikat kitűnő festőnk, Szőnyi István írta. ABC-nek azért nevezem írásaikat, mert a képek megítélésében, vagy élvezetében még járatlanoknak adnak tanácsokat. Úgy látszik valami van a levegőben, ami efféle írásokat szükségessé tesz, magam is megpróbálkoztam ebben az irányban, amikor a rádióban nemrégiben ugyanilyen célzattal három felolvasást tartottam. Nyilván az vezetett mindhármunkat, hogy valami útmutatással kellene szolgálni az érdeklődők ama nagy tömegének, mely napjainkban eleven érdeklődéssel, de kevés ismerettel és még csak csírázó érzékkel keres utat a festmények világához. Elek Artúr tanulmányának címe is kifejezi ezt a szándékot: essayjét „Hogyan nézzünk és hogyan ne nézzünk a képet” címmel adta ki Roszner Károlyi Akt tanulmányok című könyvében; amely a művész tizenkét rajzát tartalmazza. (Ezekről később külön emlékezem meg.) Már a dolgozat címe is elárulja, hogy az ilyen oktatás részben pozitív, részben pedig tiltó tanácsokból áll. Elek négy évtizedes művészeti írói és kritikusi pályáján eléggé kitapasztalhatta, hogy a laikus a legkülönbözőbb, csak éppen nem művészeti szempontokból próbál állástfoglalni a műalkotással szemben.
Ezért indul ki tévedéseiből és iparkodik őt helyes útra vezetni Tanácsai és megállapításai egy finom elmének választékos gondolatvilágából valók, óvakodik attól, hogy képzőművészeti normákat írjon elő, tartózkodva és szerényen csak magyaráz.
Érinti a művészet legfontosabb kérdéseit, amelyeket logikailag bizonyítani nem lehet, csak megéreztetni: Ebben pedig, mint eddigi írásaiban is, avatott művésze a szónak, mert gondolat és-kifejezés szorosan fedik egymást. Tanulmánya mindenképpen alkalmas arra, hogy útmutatásul szolgáljon a tapasztalatlannak. De okulással olvashatják a járatosabbak, sőt még a legjáratosabbak is, hiszen a képzőművészet legegyszerűbb problémái egyúttal a legnehezebbek is, mint minden kérdés, amely az emberi lélek funkcióival függ össze. Szőnyi István műve Kép, megjegyzések a művészetről címmel jelent meg. Nyolcvan oldalnyi szövegével ugyanazt a célt szolgálja, mint Elek tanulmánya. De sokkal több vonatkozást ölel fel, már nemcsak ABC, hanem rövidre fogott nyelvtan is. Nem csekély érdeklődéssel olvastam könyvét, mert kezdetben azt hittem, hogy vallomásszerű megnyilatkozások lesznek benne arról, hogy miképpen érez és fest, azaz, hogy szavakba teszi át festményeit. E helyett azonban általában a művészetről és határkérdéseiről adott magyarázatokat. Szőnyi egyáltalán nem művésze a szónak, gondolat és kifejezés nála nem mindig fedik egymást. Könnyedén, csevegő hangon ós kissé lazán mondja el meggyőződéseit. Ezek közül a legérdekesebbek azok, amelyek személyes élményeit adják elő. Így az a rész, ahol az egyes nemzetek művészetével foglalkozik és a francia mellé szegődik, nemkülönben lelkes állásfoglalása a mai művészet mellett. De gyakran ellentmondást is ébreszt, bár alapjában legtöbbnyire igaza van, mert a félreértést csupán gondolatainak hibás fogalmazása okozza; valóban Szőnyi sokkal jobban fest, mint amilyen jól ír. Meglehetősen haragszik a művészettörténészekre és úgy látszik általában a művészeti írókra is. Sok mindenféle károkozást tulajdonit nekik. Így például azt, hogy: „a művészettörténeti munkák igen nagy kerékkötőivé válnak a modern művészet elismerésének. A közönségbe, azt a hitet rögzítik belé, hogy a műtörténelemben egy bizonyos ponton áthidalhatatlan szakadék keletkezett s ezt a beállott qualitáshiány idézte elő. Tehát csak a klasszikus művészet az igazi, csak az lehet jó, ami legalább pár száz éves. Ezért hallandó a publikum a modern művészetről lekicsinylően nyilatkozni s eszébe sem jut, hogy a mai mesterek műveihez is illene elfogulatlanul közlekedni.” Én azt hiszem és velem együtt igen sokan vagyunk azon a hiten, hogy a művészetben (nem pedig a műtörténelemben) beállott elakadást nem a művészettörténészek idézték elő. Egészen más körülmények okozták a művészet és a közönség kettéválását, mint I szegény műtörténészek. De alapjában nem is tudom, hogy kik azok a gonoszok.akikre Szőnyi céloz? Igen, voltak bőségesen művészeti kritikusok, akik szembefordultak a művészet átalakulásaival, az akkori „modern”-nel, de kik azok a művészettörténészek, kik művészettörténetekben támadták volna koruk művészetét? Az pedig, hogy művészettörténeteiket bizonyos ponton abbanhagyták, egyáltalában nem elítélendő. A ma nem alkalmas történeti értékelésre. Ehhez távlat kell. Különös szemrehányás az is, hogy: „műtörténelmi munkák a klasszikusokat tárgyaló részt jóformán kivétel nélkül Goyával zárják le, utolsónak öt említik meg, mint azt, aki még megütötte a nagy mesterek mértékét s munkáit még azoké mellé lehet állítani, zárókövéül a nagyszerű felülmulhatatlan, soha vissza nem térő régmúlt koroknak.” Miféle műtörténeteket olvasott Szőnyi, ez rejtély előttem! Hiszen évtizedek óta egyebet sem hallunk Goyáról, mint azt, hogy a mai művészet nagy előfutárja volt? Az a gyanúm, hogy Szőnyinek valami régen elavult és haszontalan könyv került kezébe és nem jól ismeri a művészettörténeti irodalmat. Művészeti ismeretet terjesztő könyvről lévén szó, bizonyos gondosság az idegen nevek írásában sem ártott volna és a tárgyi tévedések elkerülése sem. Így például a híres bécsi Moretto festmény nem Szt. Justiciát ábrázolja, hanem Szent Justinát. Minthogy, ez a hiba nemcsak a szövegben, hanem a képaláírásban is előfordul, aligha lehet korrektúrahibáról szó. Az igazságosság allegóriáját a katolikus egyház különben sem avatta szentté! Ezeket a kifogásokat, melyeket még meg is toldhatnék, őszintén el kellett mondanom. De viszont rá kell mutatnom arra, hogy Szőnyi könyve forró hitvallás a művészet magasrendűsége mellett. És ahol a makrancos szó néha botladozik is, az érzés melege átüt írásán és magával ragadja az olvasót. Megsejteti véle, hogy a művészet az emberi lélek egyik legnemesebb megnyilvánulása, vagy megerősíti ebben a meggyőződésében. Rámutat az alkotás függetlenségére, szabadságára és örökkévalóságára.
Figyelmezteti a ma emberét, hogy értse meg és becsülje azt a művészetet, amely az őt környező életből fakadt. Ne viszonylagos értékű ismeretekkel közeledjék hozzá, hanem átélésre fogékony és gyönyörködni vágyó lélekkel. Minthogy pedig egyik legkiválóbb mai festőnk írta ezt a könyvet, akinek működését igen sokan kísérik figyelemmel, lényegének hatása nem is fog elmaradni. |