NEMERE
Hallottad hangját a fenyőnek.
Mikor megrontva az erdei csendet
Húsába mart a fűrész,
Hogyan sírt, hogyan esengett,
S mikor ágaira egyenkint
Lecsaptak a fejszék.
Hogy horkant föl minden ütésre.
Elfojtva roppant keservét?
Hallottad csúf sivítását
A pöfögő, apró masináknak.
Amint a kolozsvári utcán
A lágy fadorongba vágtak
S az élő, nyöszörgő testet.
Mely gyantaszagot lehelt még,
Mint irgalmatlan szakácsnék
Apróra fölszeletelték?
S hallottad téli estéken.
Mikor odaülsz kályhád elébe
És két kezed rásimítod
A kályha langy cserepére.
Mint pattognak s sziszegnek
Az égő kis fahasábok
S füstjük kísértetként kilihegve
Mint súg-búg keserű átkot?
Nem félsz-e, gyáva gyilkos.
Ki hasznodért megölöd a szépet,
S életed nagyobb javára
Kiirtod azt, ami élet.
Nem félsz-e, egy nemerés éjjel
Hogy megindulnak a lomha
Erdők s hitvány fajod letiporják
S földöntik városaid halomra?
Sáros gyökereikkel
Megfojtják csecsemődet.
Szúrós, nagy ágaikkal
Halálba ölelik nődet
Szétrúgják pénzed és árud.
Mit gyüjtöttél s mit adtál-vettél,
S gyökeret vernek s tenyésznek
Ott, hol te bűnt vetettél.
Sárközi György: versek
NYÁRI ÉG, ZIVATAR ELŐTT
Mint szapora nyájak,
Jákob juhai, bárányai.
Vándorolnak a felhők
Végtelen karavánjai.
Gyapjasán és zsírosan.
Fehéren, feketén szállanak,
S mint lihegő komondor
Köztük kikukucskál a nap.
A tülekedő seregre
Rácsahol s szétrebbenti, de
Összecsap újra a falka
S egyre több benne a fekete.
Egymásra ugrálva, hágva
Tolulnak töméntelenül.
Az égi legelő lassan
Sötét lesz s elhidegül.
A Pásztorkirály hangja
Dörög most végig a réteken:
Megdermed a világ és aztán
Földre omlik a menny.
EGY FORRADALMÁRHOZ
Szíts forradalmat!
Támassz zendülést!
Ragadj kést, fegyvert,
Ha a szó kevés!
Rombolj és gyilkolj.
Légy mindenre kész!
De önmagadban
Pusztítson a harc.
Önmagad ellen
Forduljon a kard,
Magad rombold le,
Ha romot akarsz.
Volt életedből
Majd, ha nem marad
Kövön-kő, megdől
Penészes falad,
S csúf tégláidból
Nem lesz egy darab:
Akkor lesz győztes
A forradalom!
Tiéd akkor lesz
Ország s hatalom.
Eredj hát harcba
S győzzél magadon!
OLT
Mint a zöld Olt fut köves medrében.
Átugorva egy követ merészen,
Megkerülve másat alattommal.
Úgy küzködök én is a sorsommal.
Hősen s gyáván, zúgva s csendesedve.
Tündökölve és fakón kerengve,
Kalandozva és befutva végre
A hálál Fekete-tengerébe.
ÖREGSÉG
Sápadt fiúcska-koromban
Különös álmokat láttam,
Furcsa dolgokon tűnődtem
A zöldhálós gyermekágyban.
Szédültem a folyosókon.
A sötét szobákban féltem.
Csúf boszorkányujjak nyúltak
Asztal, szekrény alól értem.
Körülöttem a homályban
Árnyékszín virágok nyíltak.
Csak én magam tündököltem.
Mint a betlehemi csillag.
Ma már a világ világos.
Mindent tudok, mindent értek.
Mindenbe belenyugodtam.
Nem háborgat több kísértet.
Csak énbennem van sötétség,
Csak magamba nézni félek.
Csak holdtalan éjszakáim
Lesznek egyre feketébbek.
SÁRKÖZI GYÖRGY