A felébredt Törökország, a véreskezű Nagyúr

Birodalmában senki sem bizonyos az élete felől, de a rettegők között ő maga a Nagyúr fél a legjobban. Bezárkózva a méteres falakkal körülvett Yildizpalotába, nincs sem éjjele, sem nappala. Csupa elővigyázat, csupa szörnyű aggodalom. Megtanulta a beduinoktól a késdobálást, hogy tőrét messziről hajíthassa támadójába. Mesterlövő, aki biztos kézzel lyuggatja ki nevének kezdőbetűit a keményfa-céltáblán, és mégis nyugtalanabb, mint a leghajszoltabb vad.

Palotája valóságos labirintus, tele titkos szobácskákkal, rejtett folyosókkal, ajtóként nyíló tükrökkel, csapóajtókkal és süllyesztőkkel. Legbizalmasabb szolgája sem tudja, hogy napközben a titkos zúgok melyikében tartózkodik a szultán és melyikében pihen le éjtszakára. Még a rejtekhelyeken is százszor az ablakhoz ugrik, messzelátójával átkutatja a vidéket és csak akkor nyugszik meg, ha bizonyosságot szerzett arról, hogy hűséges albán testőrei a helyükön állnak.

Nagyritkán lép ki a palota kertjébe, amelynek fáit, bokrait úgy nyesték meg, hogy a reszkető szultán az utat, amelyen jár, teljesen áttekinthesse. Az eléje kerülő aktákat külön hivatal fertőtleníti, mert másként megeshetnék, hogy ellenségei így csempészik be a gondosan őrzött palotába a halált okozó bacillusokat. Táplálkozása a legkörülményesebb, - talán mert ugyancsak véreskezű őseinek történetében túlsokat szerepel a dús lakomákon beadott méreg. A Yildizpalota nagykonyhájában ezerhétszáz személyre főznek. Innen kapja élelmét a hárem (négyszáz nő), a palota tisztviselői kara és szolgaszemélyzete, valamint a katonai őrség.

Mindenkire főznek a hatalmas konyhában, csak a szultánra nem. A szultán ebédje külön pavillonban rejtőző kis konyhában készül, amely komor és titokzatos, mint az aranycsináló alkimisták vegykonyhája. Egyetlen ember tevékenykedik a tűzhely körül és három rendőrtisztviselő s három udvari méltóság figyel minden mozdulatára. Lepecsételt tartókból ők adják a szakács kezére a rizst, a birkahúst, a sót, a fűszert, a zsírt, ők helyezik el az ételt a koporsószerű faládába és ők pecsételik le a ládát, mielőtt kivinnék a konyhából.

A szállítmány egyenesen a szultán elé kerül, de addig egyetlen pecsétet sem szabad letörni, amig a Nagyúr meg nem győződött róla, hogy a viasz sértetlen. De meg így is csupa aggódás. Mindenből csak nagyon keveset eszik, hogy a méregből csak csekélyke jusson a szervezetébe. Majd mindennap maga elé rendeli a szakácsot és ráparancsol, hogy egyék a főztjéből. Máskor valamelyik adjutánsán próbálja ki, nincs-e a piláfban méreg.

Hasonló hókuszpókuszok között történik a szultán fehérneműinek mosása és vasalása. Abdul Hamid túlságosan sokat hallott mérgezett ingekről, semhogy ellenőrzés nélkül adná fehérneműjét az udvari mosodába. A vizet a szultán előtt szűrik korsókba, ő maga pecsétel le minden edényt s azokat csak az ő jelenlétében szabad kinyitni. Halál vár arra a mosónőre, aki csak hajszálnyira is eltér az előírásoktól.

A véreskezű kényúr így vergődik palotájában; kint, a falakon túl pedig nyomorban és tudatlanságban tengeti napjait a nép. A birodalom, mintha sokezer kilométernyire feküdnék a nyugati kultúrától, a legsötétebb középkort testesíti meg. A szultán élet-halál ura, intésére a fejek százai hullnak porba és ő nem fukarkodik a halált jelentő mozdulatokkal.

Kémek ezrei szolgálják; ezektől másról sem hall, csak összesküvésekről, trónfosztó mozgalmakról és készülő merényletekről. Minden besúgónak hisz, és minden besúgó egy-egy fejet szállít az udvari hóhérnak. Nagyméltóságok úgy tűnnek el mellőle, mint a hulló csillagok: ma nagyvezír, holnap száműzetésbe induló fogoly, holnapután holttest a Boszporusz fenekén.

(folyt. köv.)