Annyi expedicziót szerveznek és indítanak útnak mostanában a sarkok felé, hogy már-már reményünk lehet, hogy az egyik vagy a másik mégis csak elérkezik a Földnek erre a rejtelmes pontjára. Érdekes a felett gondolkoznunk, hogy vajjon mit tapasztalnának az emberek, ha az éjszaki sarkra eljuthatnának.
Mindenek előtt ki kell jelentenünk, hogy valószinűleg semmi olyat nem vennének észre, a mit előre nem lehetett volna tudni. Az eddigi utazások eredményeiből arra lehet következtetni, hogy az éjszaki sarkvidéken tenger van, vagy legfeljebb apró, elszórt szigetek lehetnek a közelében. A tenger azonban itt az egész évben el van lepve jéggel, a mely nem áll ugyan egy helyben, mert a tengeráramlások lassan mozgatják az egymáshoz szorúlt jégtáblákat, - de azért még is csak a jég hátán lehetne eljutni igazán a sarkra.
Innen, Európa felől, nem nagy darab ismeretlen már addig hiszen Cagal kapitány, a ki eddig legmesszebbre jutott éjszakra, már csak annyira volt a sarktól, mint a mennyire van Budapest Kolozsvártól, a vasútvonal mentén véve. Cagal ugyanis feljutott egészen a 86° 33’ szélességre, tehát 384 kilométernyire volt a polustól, míg Kolozsvár a vasúton mérve 400 kilométernyire van Budapesttől. Úgy Cagal, mint Nansen azt tapasztalták, hogy a tenger mind mélyebb és mélyebb lesz, a mint éjszak felé hatolnak. Legutóbb Peary bebizonyította, hogy Grönland sziget s éjszaki vége messze van a sarktól. Mindebből arra következtethetünk, hogy az éjszaki sarkvidéken csakugyan nyilt, illetőleg befagyott tenger van.
Ha valami tudatlan eszkimók vagy eltévedt matrózok járnának ott, észre sem vennék, hogy a Földnek milyen nevezetes helyén vannak. Semmiféle jel, semmiféle különös képződmény nem jelzi azt a pontot, a mely a Föld felszínén van ugyan, de mégsem forog.
Mert különös jelentősége az ennek a pontnak, hogy nem forog. Mi ugyan közvetlenül másutt sem érezzük, hogy forgunk, de jelentkezik a forgás abban, hogy a Nap minden nap felkel és lenyugszik.
A ki itt az éjszaki, vagy a déli sarkon áll, az egy 24 óra alatt nem látja a Napot sem felkelni, sem lenyugodni. Nyáron például a Nap a láthatár felett van, nehány fokkal, de egész nap ugyanolyan magasan marad s körüljár az égen, egészen köröskörül!
A mint a mi vidékünkön is változik a Nap delelésének magassága a látóhatár felett egyik napról a másikra, úgy változik itt ezen a szörnyű hó és jégvilágon is a Nap magassága napról-napra. Minden évben egyszer kel fel és egyszer nyugszik le. Februárban megjelenik a látóhatár mentén valami derengő, szomorú fény, eleinte azt hiszszük, csak valami éjszaki fény űzi játékát.
A derengés azonban szépen körül jár az égen 24 óra alatt. Aztán napról-napra erősödik. Lassanként elnyomja az éjszaki fény kisérteties világát. Rózsaszínbe öltözik az ég alja arra felé, a hol a Nap jár a látóhatár alatt, majd végre márczius 21-ike körül előbukik óvatosan, fagyosan a végtelen jégtábla látóhatárán s csendesen körüljár, mint valami néma kisértet. Szép csendesen emelkedik ez után s juniusban magsabban van, mint nálnk karácsony táján délben.De ilyenkor nincs éjszaka! A Nap süt folyton, szakadatlanúl. Egész szeptember 23-ig, a mikorra ismét csendesen eltűnik, megint hat hónapra.
Hol kelt? Hol nyugodott? Alig tudnánk megmondani, olyan fokozatos a kiemelkedése. Hol delelt? Hiszen egy-egy napig mindig gyforma magasan járta körül az eget! Mi azt mondjuk, hogy akkor van dél, a mikor a Nap épen déli irányba kerül. De a sarkon nincs dél, s akármerre indulunk egy egyenes vonalon, egész a srakig, ott mégis mindenütt dél van. Igen ám! De ezen a vonalon tovább haladva arra a részre jututnk, a melyen épen éjfél van! Ha tehát valaki délben, 12 órakor Európa felől közeledik az éjszaki sarkhoz, egy másik utazó, aki pedig Alaska felől közeledik, ugyancsak ide, akkor annak a másiknak órája éjfélt mutat s ha épen a sarkon szembe találkoznak, az egyiknek az órája – egészen helyesen –delet mutat, a másiké meg- szintén egész helyesen – éjfélt.
Bizonyára megtenné az expediczió, hogy körülülné a sarkot, rá állitanának egy lámpást nagyokat innának a megoldásra s egymás lelki üdvére.
Aztán leteritik a háló-zsákokat s igyekszik mindegyik elaludni.Nehezen megy, mert nagy az öröm okozta izgalom, hogy íme ők az elsők, a kik ide jutottak erre az elátkozott helyre. A fáradtság azonban jó altató s csakhamar mély álomba merűlnek. Künn, a sátoron kívűl a vágtelen, emberhangtalan jégsivatag, az égen némán surrannak a csillagok.
A mikor este a függő lámpát eloltották, meglódúlt a lámpa és csendesen ingani kezdett a sátor hoszszában. Mint a kilendített inga, csendesen, nyugodtan folytatta ingásait a lámpa. Csakhogy a míg a lefekvéskor a sátor hoszszában ingott, hat óra múlva épen keresztben folytatta ingásait. Azaz helyesebben mondjuk úgy, hogy a föld szépen elfordúlt, míg az inga megtartotta eredeti lengésének az irányát.
Jó hoszszúra nyúlt a boldog felfedezők álma. Aludtak talán tíz órát egyhuzamban. Amikor felébredtek, ép olyan volt az ég, mint a mikor lefeküdtek. Ugyanúgy ragyognak a csillagok, ugyanaz a kristály éjszaka. Hány óra lehet? Az egyiknek az órája reggel tíz órát mutat, a jobboldali szomszédjáé délután egy órát, aki vele szemben aludt, az esti tíz órát olvas az óráján s a negyedik azt mondja, hogy igen korán kelt, mert az órája reggeli négy órát mutat.
Megreggeliznek s aztán felállítják a csillagászati műszereket, hogy megint meggyőződjenek róla: csakugyan az éjszaki póluson vannak? Ezt csak a csillagok után lehet megállapítani, mert a föld felszinén nem jelzi semmi különös jel.
A mérés eredménye az, hogy a műszer nem áll az éjszaki sarkon, hanem néhány kilométerre attól a Spitzbergák felé. Hát lefekvés előtt nem jól mértek volna? De igen. A hoszszú alvás ideje alatt a jégtábla szép csendesen úszott velük Európa felé. Akár meg se mozduljanak többé: a Földnek ez a legfiatalabb sziládr kérge, ez a lebegő, úszó kontonenes elviszi őket haza felé, csak fütőszerrel, meg élelemmel bírják ki.
Vagy talán épen azért sietnek viszsza befagyott hajójukhoz, a mely ép úgy vándorol csendesen a jégtáblával, mint ők maguk és közeledik a jeltelen sir felé, a hol meghalt az idő, a hol nincsenek napok, csak évek, a hol minden az örökkévalóságra emlékeztet…
Reméljük, hogy sikerülni fog nemsokára elérni ezt a csodás pontot. A tudomány nem hiszem, hogy sokat nyerjen vele közvetlenül, de a nemesen gondolkodó emberek szivébe lelkesedést önt az ember legnemesebb munkája, a tudományos kutatások iránt.
