Tamási Áron próféciája az anyagi javak elosztásáról

Missiót teljesítenek a nagy magyar írók és gondolkodók, amikor az idők változásai, megpróbáltatásai között megmutatják a nemzetnek az utat, amelyről semmiféle szenvedésnek nem szabad letérítenie a jobb és szebb jövőért harcoló magyarságot. Legutóbb Tamási Áron, a magyar toll európai hírű kiválósága adott megragadó erejű útmutatást a magyar millióknak, hogy el ne tévedjenek az eszmék és események forgatagában. Cikkében, amely a Székelyföld egyik kitűnő hetilapjában, a Gyergyó és Vidéke c. lapban jelent meg, „Megőrzés és megújítás” címen, ezt írja:

Lélek és test között felborult az egyensúly, mely szenvedések nélkül, úgy látszik, nem állhat helyre.

Vigyázzunk azonban, nehogy hiába szenvedjünk újból! Gondolkozzunk hát a nagy kérdésen, hogy mit és hogyan kell cselekednünk, ha a szenvedések árán valóban új életet akarunk teremteni. Teljességgel bizonyos, hogy a megváltás csak belülről jöhet,, amiképpen a kegyelem felülről. Mindenkinek önmagát kell megváltania; egyénnek az egyént, családnak a családot, nemzetnek a nemzetet.

Megújult lelkekből áll a megújult közösség.

Ez minden nevelésnek az alapja, a nemzetnevelésnek is. Eszmények nélkül azonban puszta és céltalan a vágy: meg kell keresnünk tehát az eszményeket, melyeknek jegyében a megújulást hirdetni és cselekedni kell. Vannak örök eszmények, melyeket a kereszténység hordoz; az emberi lélek ezekhez a forrásokhoz szomjasabban fog visszatérni, mint ahogy vélnék azok a politikai és társadalmi rendszerek, amelyek csupán az anyagi jólét igazságosabb rendezését akarják végbevinni most is. Az örök eszmények mellett azonban meg kell találnunk azt a nemzeti eszmét is, amely nemcsak erős közösséggé tud egybeforrasztani minket, hanem a magyarságnak a nemzetek között méltó helyet biztosít.

Ez a nemzeti eszme nem lehet más, mint a magyar haza határai között újrateremteni az életet.

Az élet pedig a lélek és a testi kultúra és anyagi rend. Újrateremteni?! Ne féljünk a szótól, mert jobb idejében egészet vállalni és mindenre felkészülni, mint később szenvedni a mulasztás miatt. S meg ne ütődjünk ezen a szón, túlzottnak találván, hiszen attól jobb magyarok biztosan nem leszünk, a kérdés pedig nem szűnik meg azáltal, ha nem beszélünk róla. Mi baj van hát a lélekkel, amelynek megnyilatkozása a kultúrát jelenti és mi baj van az anyagi renddel, melyet a társadalom tükröz?

Egyedül a lélek tesz emberré minket, tartalmánál fogva.

A tartalomnak azonban színe és jellege van: egyéni színe és magyar jellege. Válságban van a lélek, akár emberi tartalmát tekintem, akár egyéni színét, vagy magyar jellegét. Ezen se ütődjünk meg, mert a lélek betegsége korszerű tünet: nem csak mi szenvedünk benne, hanem más nemzetek fiai is. Sajnos, ma ez az egyetlen és valóságos bizonyítéka az emberi „közösség” létezésének s legfőképpen az európai egységnek. Beteg a lélek, mert az anyagiasság olyan világnézetet kényszerített rá, amelyben meg kellett nyomorodnia.

Az egészséges és termékeny világnézetnek ugyanis három örök tényezője van az emberi lélek számára: az Isten, a természet és a társadalom.

Emberhez méltó élet csak akkor képzelhető el, ha a lélek e három tényezőhöz való kapcsolatát megnyugtató módon rendezni tudja. Az anyagelvű korszak úgy rendezte ezeket a kapcsolatokat, hogy az Istent és a természetet kiűzte a lelki világunk képéből s élete színteréül egyedül a társadalmat tette meg, amelyben egyenlőtlen és gyakran méltatlan fegyverekkel folyt a küzdelem: ember és ember, osztály és osztály, nemzet és nemzet között.

A lélek, mely tartalmát egyrészt elvesztette, másrészt pedig a meglévőt gondozni sem tudta: színében is elhervadott, jellege pedig bizonytalan és erőtlen lett.

Így történt, hogy a színes és erkölcsös egyéniség helyébe a tömegember lépett, az értelmes és sokszor művelt szolga, ki felülről veszi azokat a véleményeket, amelyekre a meggyőződését alapítja. S így történt, hogy a nemzeti kultúra helyett, melyet az egészséges lélek jellegének megfelelően teremt, a társadalmi műveltség köszöntött reánk.

Lélek és test: együtt a földi élet.

Ha a kettő közül válságban van a lélek, mert szabad és természetes életformáját elvesztette, akkor a test világában is bizonyára zavarok vannak. A nyugalom hiánya és a beteges fegyelmezetlenség csakugyan feltűnő a mindennapi élet folyamán. A nemzeti test: maga a társadalom is fegyelmezetlen. Erős kézre van szükség és az erős kéznek törvényekre még olyan dolgokban is, amelyeket egészséges társadalom önkéntes fegyelemmel rendez. Sokan azt hiszik, hogy a háború miatt.

Mi azt gondoljuk, hogy a háború maga is következmény, mely a végső fokon teszi próbára a küzdő társadalmat.

Bajosan is lehetne elképzelni, hogy jól rendezett társadalom jöjjön létre olyan világban, mely a lélek kultúráját „produkciókkal” akarja helyettesíteni; másfelől pedig az anyagi javak elosztásában olyan igazsággal mér, amely azoknak az igazsága, akiknek legtöbb van az anyagi javakból. Először az egyén békéje borul fel ilyen világban, azután a közösség békéje, majd a földrészeké, az egész világé. Meg is történt.

Az elveszett békével együtt az igazságot és a természetes rendet is újból meg kell szereznünk, mert értelmes élet máskülönben nincs.

Az anyagi javak elosztásában – földrészek és nemzetek között éppen úgy, mint a társadalomban –, az emberi eszmével összecsendülő nemzeti igazságnak kell döntenie. Mert egyedül ebben az igazságban van megnyugtató és rendteremtő értelem, mely a kevesek helyett a sokat jutalmazza és a kivételeket érték szerint válogatja meg.

Ezért látja úgy a lélek,
hogy a jövő társadalma a szociálizmus elvére épül s hogy olyan értékrendet teremt, melyben a lélek, a szellem és a tehetség megillető helyére jut.

Tehát újra kell teremteni az életet!

Újrateremteni azonban emberi erővel csak azt lehet, amit valamilyen formában megőriztünk és a veszélyben megvédelmeztünk. Ebben a védelemben mind egyek vagyunk. Éltet az ünnepi reménység, hogy az újrateremtésben is egyek leszünk.