VÁRADI REKVIEM
Nagy András barátom boldog árnyának küldöm ezt a néhány sort, ott rögtönöztem a „váradi éjben”. S ott adtom elő másnap, díszes gyülekezet előtt, 1944 január derekán. A legmagánosabb magyar költőnek, aki elment a mult nyáron Nagyváradra, meghalni, s karácsonyra már el is temették.
Egy költő nincs többé! Szegény
itt fekszik a váradi földben,
a hó szivárog át szemén,
tüdeje-szíve összetörten.
Ki úgy szerette a Napot,
ki úgy hívta a fényt sóhajtva:
egy villámtól leroskadott
s fekete csillaggá lett arca.
Mi itt járunk fölötte most,
az álmáin lépkedünk által,
kergetjük a múló Napot.
táncolunk a múló Múzsákkal.
S a Múzsa lent van, lent a fény,
túl a csillogó földi tájon,
ott csillog az örök Remény,
ott van a Fény, ott van a Kánon.
ott csenget az Átváltozás,
csak mi itt fent vakok vagyunk még.
lidérceket űzünk tovább,
űzzük a csalfa naplementét.
a Napot kergetjük, amely
lebukik és felbukik újra,
halált s sötétséget lehell,
sugara a kárhozat húrja...
Egy költő nincs többé! Szegény
itt fekszik a váradi földben,
a hó szivárog át szemén,
tüdeje-szíve összetörten.
Hozzátok ide őt! Azért
jöttem, hogy őt itt újra lássam,
azért robogtam át az éjt,
hogy köszöntsem az elmúlásban.
utoljára köszöntsem őt,
mielőtt végleg eltemetnék,
s rádobnák az örök időt
a földalatti néma esték.
Hová tettétek? Merre van?
Itt csak a hideg Körös árad!
S ágyúk, dörögnek - hasztalan!
Csend van a földön! S nincs bocsánat!
Bűneinknek bocsánatát
az örök csend Alpese nyomja,
ágyúk verik fel a halált
s csend fekszik a vak fájdalomra.
Egy költő nincs többé! Szegény
itt fekszik a váradi földben,
a hó szivárog át szemén,
tüdeje-szíve összetörten.
Imádkozzunk! Közelg az est.
Az Ur legyen most lelketekkel!
A Nap immár az éjbe megy
s küldi apostolát a Mester.
A mélységből kiálts most, Péter,
kiáltsd nevét egyszer és kétszer,
kiáltsd nevét háromszor immár,
mert kiáltásodat nem hallja,
lehúzta a halál, a hínár,
a halálba fonódott karja,
a halál fojtogatja torkát,
a halálba süppedt agya,
az enyészet oszlopa dőlt rá,
a sötétség lett sóhaja,
vérét a föld alatt hullatja,
a halál barlangjaiban
rázza kínjait mint egy nagy fa
a kísértés karmaiban!
Most vallatja őt a sötétség,
a Sátán véle most enyeleg:
most szúrja a szemébe kését,
most fon nyakába kötelet,
most húzza nyelvét fuldokolva,
most küzd alatta hasztalan...
Most kérd az Istent; Péter, oldja
kínját, neki hatalma van!
Most kérd Krisztust és az Apostolt.
most kérd az összes szenteket,
most kérd az eget csillagostól,
a szálló lidérctüzeket,
a meteorok vissza nem térő
lángját, most kérd a Márs örök
keringését - kiálts a mélyből.
hol ő hasztalan könyörög!
Kiálts háromszor helyette, Péter.
a nagy vizek szárnyán lehellj,
hogy a Szentháromság s az éther
bűneinket emelje fel!
Már kürtöl az anyag új rendje,
mely visszaállítja a létet,
lehullt a szellem egy verembe,
mert a sorompókon átlépett!
Új rend teremt most új világot
holtak haló porain át,
már lengenek az új állványok,
s írnak az új fuvolák...
Elment körünkből a nemesség,
a földben várja kötelesség,
lantját ott lent nem éri szégyen,
ott rójja már útját az éjben,
mely szép arcától felleges.
Elment körünkből a nemes.
GULYÁS PÁL
