|
Petőfi és Ady
Huszonöt éve, hogy Ady Endre befejezte e földi pályáját az Aréna-úti szanatóriumban. Azóta megkezdődött korunk egyik tragikus félreértésének tisztázódása. Amíg Ady élt, folytonos félreértések ködösítették el alakját és művét. Ő maga is félreértette önmagát. Petőfi hősi szerepe lebegett feje fölött, az ő pályája volt, melyet méltónak képzelt önmagához, az ő forradalmi lendülete sugallta költészetének páthoszát, az ő magyarsága fordította arcát az örök magyar sors felé, a kép, melyet maga elé képzelt annak a magyarnak a képe volt aki szétszórt hajával, véres homlokával áll egyedül a nagy eszméért folyó harcban.
Ez azonban félreértés volt. Adyban nem volt meg Petőfi naiv hite, friss fiatalsága, emberi tisztasága, gyermeki egyszerűsége. Ady lelki élete mélyebb, és zavarosabb vízű forrásokból táplálkozott, a jó és gonosz szüntelen harcban állott benne, szenvedélyek dúlták föl életét amilyeneket Petőfi soha nem ismert, kétségek szorongatták, melyekben folytonos ingadozásokban tévelygett hite. Petőfi tiszta hangjába Adynál sötét füstök elegyedtek. De félreértette Ady nemcsak önmagát, hanem korát is.
Az ő Magyarországa nem volt az a nagy lendülettel magasra törő, roppant tettekre, a szabadságért vívott harcra készülődő Magyarország, mint a Petőfiéké; jellegnélküli kor volt az ő kora, amely hit nélkül, tiszta akarat nélkül sodródott a katasztrófa felé. Petőfi kora a nagy nemzeti fellendülés kora volt a nagy magyar lelkek, nagy eszmék és nagy hitek kora. Adyé vezértelen kor, amely nem tudott nagy embert szülni és nem hitt már a nagy eszmékben. El sem képzelhető, hogy Ady vállalhatta volna a hősi halált, mert nem volt miért vállalnia, ő is belekerült egy háború forgatagába, de ennek a háborúnak a magyar ember nézőpontjából nem volt igazi célja. Ebben a háborúban is elpusztultak a vitéz magyarok százezrei, de nem tudták, miért pusztulnak el.
A Habsburg monarchiáért, olyasvalamiért, amelyet egy magyar sem szeretett? A kiegyezésben megszervezett állami és társadalmi rendért, amely már korhadóban volt s kezdte, elveszteni célját és rendeltetését? A meggyilkolt trónörökösért, kinek királykodása elv az egész magyarság szorongó félelemmel nézett? És Adyt végzetesen félreértette a kora. Lehet mondani az az egész magyarság, amely közdolgokban számított valamit ellenfeleinek táborában állott, szándékait meggyanúsították, költői beszédét nem értették, tehetségét megtagadták, forradalmi lendületét, melyet Petőfi emléke táplált, nemzetrontónak bélyegezték. Éppen azok fordultak ellene haraggal, akiknek szeretetére vágyott. De félreértették azok is, akik hívei és barátai voltak s igyekeztek beleugratni olyan szerepbe, amely nem az ő szerepe volt, olyan útakra vezetni őt, melyek nem az ő útjai voltak.
Meg kellett halnia, hogy ezek a félreértések feloldódjanak. Hogy igazi arcát felismerjék, el kellett tűnnie személyes jelenlétének, magánélete zavaros körülményeinek; bizonyos távolságra kellett tőle állni, hogy tisztábban lehessen meglátni. S a halott szava, melyet míg élő ajkáról hangzott nem értettek, nem is akartak megérteni, egyszerre érthetővé kezdett válni és egyre többen álltak meg, hogy meghallgassák. A katasztrófa, melybe a nemzet zuhant, megnyitotta az utakat Ady meg-látására, kivette a fülekből a viaszt az ő meghallására. A félreértések lassankint eltisztultak. Következett a félremagyarázások kora, de ez már nem tudott a költőnek sokat ártani. Szerették volna politikai érdekek, kicsinyes pártviták szolgálatába állítani, de ez nem sikerülhetett.
Az emberek kezében már ott voltak a versek, melyek mint egy tökéletesre csiszolt tükör mutatták igazi arculatát. Ma már nem lehet őt érdekek, célok, önzések számára kiaknázni, mert minden félremagyarázásra ott van a hiteles dokumentum, melyet tudomásul vehet mindenki: Ady verseinek kötetei. Ha eddig a legtöbben másodkézből, bírálói és ellenfelei propagandájából ismerték, most már nincs szükség propagandára sem ellene, sem mellette. A költő szól, önmagáért, ő hozzá magához kell fordulnunk; az ő saját szavára hallgatnunk.
SCHÖPFLIN ALADÁR |