A kikötő páncélja: az acélháló

Amióta a tengeralattjáró-hajók a hadviselés szerves részévé lettek, vagyis harminc év óta, azóta a kikötők védelme még az addiginál is nehezebb, keservesebb feladattá vált. Hiszen láthatatlan ellenség ellen kell éjjel-nappal védekezni, mélyen a víz felszíne alatt.

Ezért találták fel a hadviselő államok a kikötők páncélját: az acélhálót, amelynek sűrű fonadékába beleakadjon nemcsak maga a tengeralattjáró-hajó, hanem a torpedó-lövedék is, amely tudvalevőleg úgy van megszerkesztve, hogy mihelyt kemény tárgyba ütközik, nyomban felrobbanjon. Ez a háló sok-sok kilométernyi hosszúságban és sok méternyi mélységre húzódik a víz alatt, s mivel a saját súlya feltétlenül lehúzná a tenger fenekére, ennélfogva légmentes bójákra, untatokra függesztik fel s így tartják bizonyos állandó magasságban lebegve.

Az acélhálóra azonban a tenger folytonos áramlása következtében sűrűn rakódik rá a moszat, amely olyan súlytöbbletet jelent, amelyet mégannyi bója sem bírna el; azért a sodronyövet állandóan ellenőrizni és tisztogatni kell, sőt minduntalan akad rajta - stoppolni való is, miután a fonatok között gyakran kilyukad a háló. Ilyenkor aztán búvárnak kell a víz alá szállania, hogy a hibás helyet megkeresse s az ellenőrző-hajót figyeltesse: a háló melyik része szorul javításra, hol kell a víz színe fölé húzni, hogy aztán a szakemberek helyreigazíthassák.

A hálótorlaszőrségeknek azért állandó, nehéz munkájuk van, amelyet ezenfelül még is zavar, hogy az ellenség gyakran észreveszi a munka folyamatát és bizony ugyancsak iparkodik az őrség tevékenységét fegyverrel megakasztani.