A tarvarjú

Ez a tarfejűségénél fogva tiszteletreméltó madár a XVII-dik századot követő időkben kezdett hányódni, elhomályosodni: nem csak a magyar irodalomban és felfogásban, hanem a *művelt külföldön* is csak így voltak vele.

A Calepinus magyarja nem ismerte, 1588-ban ugyanis szárcsát gyanít benne, mert ennek egy kis tarsága van a homlokán; Szenczi Molnár Albert híres szótára 1621-ben vizi varjút tesz fel, mely egy a kárakatnával: ennek meg a kopaszsága a torok részén van; ezen a soron tdós Páriz Pápai uram egyik Dictionáriuma még a Pelikánt is fölteszi róla.

A legczifrábbak a német gyanitások, különösen Grimm-nél, a ki az éjjeli hollón – Nachrapp – elindúlva, mintha belevadílna, úgy sorolja elő az éjjeli baglyot, a vakvarjút, a kecskefejőt: de sőt még a denevért is!

Erőssége a madár valóságának az öreg Gesner volt, ki a madarat leirta és gyarlón bár, de mégislerajzolta, úgy 1555 táján; nekünk magyaroknak meg az, hogy a tarvarjú egyedül álló népies madárnév volt, olyan, mint a daru, túzok vagy holló és hogy példabeszéd is szólt róla, ez:
*Egyébkor is láttam tarvarjút ágon.*

A közmondás itt inkább példabeszéd, mindig a mellett bizonyít, hgy valóság rejlik alatta és mélyen gyökerezik a közfelfogásban.

De nálunkmár a példabeszéd is kopni kezdett, sőt el iskopott. Előbb csak úgy, hogy az ágból karó, - utóbb pedig úgy, hogy a tarvarjúból csak varjú lett. De hát varjút és sokmás madarat karón látni,mindennapi dolog, tehát semmi olyan, a mi a példabeszéd mélyebb értelmét megokolhatná, magyarázhatná.

Ekkor történt, hogy három jeles madártudós: Rothschild, Hartert és Kleinschmidt kisütötte, hogy Gesner madara valóság, Ibis-féle madár, mely a viztől elpártolt és a XVII. századig Svájczban élt, ott várromokon, kupaczokon tarzózkodott, fogdosta a tücsköt-bogarat, fekete is volt, tarfejű is volt, a gólyával jött és azzal vonúlgatott el, német neve pediglen *Waldrapp* volt: hogy ez a madár Kis-Ázsiában és Afrika éjszaki részén ma is él; de Európából kimaradt, utóbb feledésbe ment.



Kínálkozó nyomokon elindulva rájöttem, hogy ez volt a magyarok tarvarjúmadara,mely Ibis-voltánál fogva nem szállott ágról ágra s hogy így a magyar példabeszéd: *egyébkor is láttam ágon tarvarjút*, tulajdonképpen azt mondja: *egyébkor is hallottam bolond beszédet*, - a mi meg is felel a magyar képletes beszéd szellemének.

De még egyéb is világossá leszen, az t. i., hogy miért választották a reformácziótüzes, magyar terjesztői vitatkozásaikban és irataikbanellenfeleikkel, a szerzetesekkel szemben mindig a tarvarjút hasonlatnak? Teszem azt Mélius Péter uram, már 1561-ben így fakadt ki 111-ik predikácziójában: *Oktalan rókához és tarvarjúhoz illendő ravaszság.* - Vagy más helyen: *Mezítelen tarvarjúk, hitetlenek nem leszünk.*

A ki az e sorokhoz tartozó madárképet jól szemügyre veszi, látja a feketeségben, tarfejúségben, sőt még abban is, hogy a tarfej búbján meg van a fekete *barát-capucium* ennek a madárnak a hasonlathoz igen alkalmas voltát.

Nagyon valószinű, hogy Méliusz és Baranyai Decsi – 1598 - még szinről-szinre ismerték a madarat. Úgy a mint kiveszett, elhalványodott fogalma és tévedésekhez vezetett.

A legfőbb tanulság pedig az, hogy vannak nyelvi kérdések, a melyeket – mint ebben az esetben – csak alapos természethistóriai készűltség oldhat meg biztosan.