A jó ivóvíz szagtalan és átlátszó. Ha mégis van szaga, az valamely szerves anyag jelenlétére vall. A víz íze a benne feloldott ásványi sóktól származik. A tudománynak ma már kialakult képe van a tökéletes ivóvízről. Ebben literenként ne legyen több, mint 250 mg klorid, 170 mg klórmagnézium, 500 mg klór kalcium és 400 mg konyhasó. Minden más, különösen a vastartalom, rontja a víz ízét. A víz ízre való tekintet nélkül is lehet káros vagy ártalmatlan.

Használhatósága a talaj tisztaságától függ, de itt nem szabad kizáróan az ásványi tartalomra gondolni, hanem figyelemmel kell lenni a földben élő egyéb kártevőkre is. Szerencsére a tömött anyagú talajban csak négy méter mélységig fordulnak elő csirák, s a kutak négy méternél rendszerint mélyebbek. A baktériumok nagyrésze ugyan nem veszélyes az egészségre, de akadnak közöttük olyanok is, amelyek ölnek, ezért tehát a víz tisztítása ajánlatos.

A nagy ivóvízszolgáltató-telepek ma kivétel nélkül „kezelik” a fogyasztásra szánt vizet. Előbb megszűrik, azután vegyi úton derítik. Az oxigén és szénsav feleslegeit úgy távolítják el, hogy a vizet erős szöktetőkkel porlasztják, ami által a gázok egy része elszabadul. A vas- és mangánvegyületeket, ha a literenként 0,1 mg mennyiséget meghaladják, szintén el kell a vízből távolítani, mert egyrészt kellemetlen ízt lopnak a vízbe, másrészt mert lerakódásaikkal technikai nehézségeket okoznak a csővezetékekben.

A vastalanításra különböző eljárások állnak rendelkezésre, amelyek automatikusan vagy félautomatikusan biztosítják a vashidroxid gyors és nyomtalan kiválását. A mangán, amely mint a vas kísérője jelenik meg, már csökönyösebb és csak bonyolultabb eljárásokkal távolítható el a vízből. Ujabban a vizet, kivált, ha a színe és az íze nem kifogástalan, klórozzák. Ez a csíramentesítési eljárás ma már az egész világon dívik, mert a túlméretezett nagyvárosok vízellátása nem történhetik kizáróan földalatti forrásokból, hanem jórészt folyóvizekből, amelyek - amint mondottuk - meglehetősen szennyezettek.

Mit iszik a pesti ember?

Bizony az szűrt és tisztított Duna-vizet íszik, de nincs oka panaszra, mert ivóvize friss és jóízű. A fogyasztás nagyrészét a káposztásmegyeri vízmű szolgáltatja. Függetlenül működnek a különböző átemelő és kiegyenlítő szivattyútelepek, amelyek lehetővé teszik, hogy a főváros különböző magasságában fekvő részei mind megkapják a maguk ivóvizét.

Ma már olyan szűrőberendezések vannak forgalomban, amelyek segítségével bárki megszűrheti a maga ivóvizét. A különféle rendszerű szén-, homok-, porcellán-, kovaföld- és aszbesztszűrők sikeresen csírátlanltják a vizet; természetesen időnkint gondoskodni kell róla, hogy a szűrőkben összegyűlt baktériumtömeget kimossuk onnan. Két százalékos szódaoldat teljesen fertőtleníti a háziszűró-készüléket és ismét hosszabb időre biztosítja a szűrő működését.

Forralással is lehet az ivóvizet csiramentesíteni, mert a tíz percig tartó forrás megöli a baktériumokat. Hátránya, hogy a víz elveszíti az ízét és arra szorul, hogy valamivel ízesítsük. Így honosodott meg Kínában a teafogyasztás. Ugyancsak forralnunk kell a vizet, ha túl „kemény”. A forralás következtében a karbonátok kiválnak, ami által a víz sokkal lágyabb lesz.

Az ivóvízről szólva meg kell még emlékeznünk az úgynevezett „aggresszív” vízről is. Aggresszívnek nevezzük az olyan vizet, amely megtámadja a csővezetékeket s megrongálja még a betont is. Az ilyen víz a csövekből ólmot vesz fel és súlyos bajokat okozhat az emberi szervezetben. A vizet a benne levő fölös oxigén és szénsav teszi támadóvá, és éppen ez ellen küzdünk levegőporlasztással. De az ilyen eljárásra csak nagyobb víztelepeken nyílik alkalom; az aggresszív víz azonbon mindenütt előfordulhat. Az aggresszív vizet adó kutat tehát legjobb a fogyasztásból kizárni, mert a víz tisztítása annyira bonyolult, hogy arra az elfoglalt fogyasztó nem vállalkozhatik.

Nem is nagyon olcsó, mert például az aggresszív szénsavtól lehet a vizet megszabadítani, ha – márványtörmeléken permetezzük át. Tessék ezt most megcsinálni! Látnivaló, hogy az ivóvíz problémája nem könnyű. Valamikor az idilli források talán kielégítették az emberiséget; ma a tudományt kell már segítségül hívnunk, hogy mindenki akadálytalanul megkapja a maga adag ivóvizét. A felnőtt embernek naponta körülbelül két liter vízre van szüksége. Igaz, hogy ezt a két litert nemcsak a vízvezeték szolgáltatja; a folyadék egy része benne van más tápszerekben, de ezzel szemben nagy melegben vagy nehéz munkában felszökhetik az egyén vízfogyasztása napi 5-6 literre.

Ha ehhez hozzávesszük a tisztálkodásra szánt víztömegeket, valamint az szükségleteit és az öntözést, egy-egy lakóra 100-200 liter jut naponkint. Ez egy nagyobb városra átszámítva olyan tömeg, amelyet semmiféle földalatti medence nem tud huzamos időre biztosítani. Nagyvárosokkal nem lehet úgy elbánni, mint némely oázissal, ahová csak annyi embert engednek be állandó tartózkodásra, ahányat az oázis forrása vízzel tud táplálni. (Ugyanez áll a pálmafákra és a tevékre.) A nagyváros nem vetheti alá magát pusztai törvényeknek ezért kell a tudományhoz menekülnie, szomjon ne haljon.