Legfinomabb és legfontosabb érzékszervünk a látás és a hallás. Ha ezek közül valamelyik nincs meg: hiányaik az élet szépségeinek fele. S mily sokan vannak ilyen szerencsétlenek! Kigondolni is megrendítő, hogy Magyarországon 100.000 ember közül 145 süketnéma és 115 vak. A háború előtt a vakok arányszáma kedvezőbb volt, ilyen magasra a harci sérülések emelték.

Áll ez a süketségre is, de csak kisebb mértékben, mert a háborúkban szerzett süketség nem gyakori, és részben gyógyítható is, míg a megvakultak többé nem nyerhetik vissza szemükvilágát, kivéve a hályogos megbetegedést. Ez, mint tudjuk, műtét útján sokesetben megszüntethető, a születéssel hozott vakság vagy süketség viszont úgyszólván soha nem gyógyítható meg.

A vak megérzi a falat

Tudjuk, hogy szerencsétlen vak vagy süket embertársainknak egyéb érzékszervei rendkívül fejlettek, a természet irgalma ilymódon igyekszik őket kárpótolni és életüket elviselhetővé tenni. Érdemes például megfigyelnünk a városi forgalomban fehér botjával gyakran egészen bátran haladó vakot, hogy amint fallal szembe közeledik, amint közel ér ehhez az akadályhoz, járása a faltól két-három lépésnyire egyszerre bizonytalanná válik, botját előrenyújtja, mert megérzi a falat. Ez a távérzék! A vak ilyenkor bizonyára a levegőből fog fel valamiféle hatást, amit a látók nem éreznek meg. Igen, a vaknak valami rendkívül finom hatodik érzéke van, mondjuk: kisegítő érzéke.

Ismertem a vásárhelyi pusztán egy öreg disznópásztort (ma is emlékeznek rá igen sokan), aki szemevilágának lassú elvesztése után is kint maradt a jószág mellett s ugyanolyan jó pásztor maradt, mint azelőtt. Kutyája segítségével a kondát mindig erélyesen összeterelve tartotta, gyakran körüljárta nagyóvatosan, hallgatva, figyelve, s valósággal meg is érezve, ha egy-egy sertés kiszaladt a többi közül. De röfögésük hangjáról meg tudta különböztetni, hogy melyik disznó melyik gazdáé... Ismertem és megfigyeltem vak zongoristákat is a tánciskolában. Ez a kedves, mindig jókedélyú fiatal művészember csalhatatlan pontossággal mindig megérezte és meg tudta mondani, hogy fiú vagy leány figyeli-e a játékát a hátamögött, vagy mellette. Valóságos csoda volt ez.

Mindenki tudja, hogy a rendkívül fejlett tapintó-érzékű vakok milyen kiváló kefekötők és kosárfonók, s hogy zenei érzékük is elsőrendű. A budapesti vakok Homeros-énekkarát nemcsek szánalmunkból fakadó rokonszenvvel, hanem igazi műélvezettel is szeretjük rádiónk mellett hallgatni.

A százéves Braille-írás

Mintegy száz évvel ezelőtt két francia: Darbier tanár és egy Louis Braille nevű vak fiatalember összeállított a vakok számára egy pont ábécét, amely a papírlapba sajtolt hat domború pont különböző kombinációjából áll. Braille tökéletesítette a pont-betűsort, ezért az ő nevéről nevelték el.
Egyébként a domború pontok sajtolásával rendes betűket is szokás nyomtatni a vakok használatára. A vakok, csodás tapintóérzékükkel, könnyedén felismerik mindkét írás betűit s azokat végig tapintva, folyékonyan olvasnak.

Süketnémák jelbeszéde

A vakok írását mintegy háromszáz évvel megelőzte a süketnémák jelbeszédének máig is használatos ábécéje. Ez is az élénk gall szellem találmánya: 1550-ben mutatta be először Pierre Ponce francia süketnéma férfi. A jobb-kézfej, ököl, tenyér és ujjak mozdulataival „beszélnek” egymással a süketnémák, mégpedig hosszú gyakorlat után igen gyorsan és biztosan.
Bemutatjuk a jelbeszéd Ponce-féle ábécéjét:

Minthogy a mai Magyarország 15 millió lakosából több mint 21.000 a süketnéma: elég sok tanító kell e jelbeszéd oktatásához. De a gyógypedagógiai tanárok hangos beszédre is megtanítják ma már a süket némákat. Ezek a legtöbben nem tökéletesen süketek; hallószervüknek van valami igen csekély maradványa: ezt lehet a fülükbe illesztett kis gépezet segítségével felhasználni. Ez a parányi, de rendkívül erős megafon százszorosra erősíti fel a rábocsátott hangot, beszédet. A süketnéma éles figyelemmel kíséri a beszélő szájmozdulatát is, így hosszas és nehéz munkával meg is tanulja valahogy ki is adni a hangokat, ki is monadni a szókat.

Vak süketnémák

Német és francia orvosi könyvek mintegy nyolcvan olyan szerencsétlen emberről is adnak hírt, akiknek hiányzott mindkét legfontosabb érzékszervük: a látás és a hallás is. Ezek közül a vak-süketnémák közül talán még ma is él az északamerlkai Helen Keller, akinek felnevelésével és tanításával egy kiváló tanárnő: Miss Sullivan, valóságos csodát művelt. A kis vak süketnéma lány hatéves volt, amikor Miss Sullivan pártfogásába vette.

Hallatlan türelemmel nemcsak az elemi ismeretekre tanította meg, hanem amikor az ujjaival való olvasáson kívül szinte már jól érthetően beszélni is tudott: gimnáziumot és egyetemet is végeztetett vele s az angol nyelven kívül megtanította németre és franciára is. Ma pedig ismert írónő Amerikában!...

Csomorkányi Pál