Barangolás a székely őserdőkben
A székely lélek kiismerhetetlen furcsa észjárását éppen olyan nehéz követni, mint amilyen nehéz a székely erdők fa rengetegében útra találni. Az évszázados fenyőfák alatt a székely ember fejszéje nem a legkényelmesebb életviszonyok között keresi meg mindennapi kenyerét. A székely hegyek fáját szerte viszik az országba, de amíg szállításra kerül a sor, a ravasz eszű góbéknak nem mindennapi erőfeszítésére van szükség. Ravaszkodni tudnak, nehéz élethelyzetből kilábolhatnak; de bizony, ha a szekercéjük melléje üt a fatörzsnek, sohasem lesz abból rönk és sosem kerül az az Alföldre telefonpóznának.
A fa, az erdő szerepe Kovászna környékén a legnagyobb s itt már nemcsak az egyéni kenyérkereseti leleményesség, hanem a nagytőkéjű üzleti vállalkozások is megtalálják a maguk számítását. Kovásznából egész külön kis telepes csoport költözött el a Commandó-hgyre, ahol egy vállalat külön gőzöst vezettetett fel a harisnyás székelyek keze alá, hogy a szekerce alól rögtön az apró kocsivázakra rakhassák a szálfákat, amelyek a siklópályán szédítő gyorsasággal rohannak le a deszkás kocsik terheképpen.
A commandói erdő teljes csendjét még a faluból felhangzó harangszó sem tudja áttörni s a csendben az erdő fái állandóan vívják a maguk élet-halálharcát a fentmaradásért; ebben a harcukban első számú ellenfelük az ember és az időjárás viszontagságai. Dickens, a nagy angol regényíró, az emberi magárahagyatottságáról elég sok történetet kitalált; de az ő fantáziáját is elképesztené az a sok szomorú küzdelem, amelyet egy 50 méter magas lucfenyő mesélhetne el a saját sorsáról. Amíg a füves-leveles, dús televényből egy-egy fenyő kinő és hosszú éveken át délceg sudárrá fejlődik, addig is állandó hadilábon áll a székely széllel és a székely szekercével.
Azonban minél feljebb megyünk, annál ijesztőbben láthatjuk a természet nagy harcát. Nemcsak az ember, hanem a fák is megvívják egymás között a fennmaradásért való harcol. Csak úgy látszatra békés a lombok között is a megértés; de amíg egy-egy törzs magasra nő, hogy harminc méterre emelkedjék, addig legalább száz gyenge testvérét pusztítja el és visszanyomja a bozótba. A székely erdők rejtélyesek; rejtélyesek, akár az ember. Életük olyan gyilkos küzdelem, hogy még az ijedt rigófütty, a tompa fejszecsattanások, a zárt lombsátorok apró neszei is mind erről a küzdelemről beszélnek - csak éppen fül kell a megértésükhöz.
A természet mindig a maga viszonyaihoz alakítja az embert. Így van ez a székely őserdőkben is. A tízszerakkora fa mégiscsak gyengébb az emberi akaratnál; de amíg ledől, addig bezzeg ezer veszéllyel fenyegeti a megközelítőjét. Egy székely favágó napi munkája éppen ezért olyan feladat, amelyet semmiképpen nem lehet más formában megkezden, mint a „jó munkát adjon Isten”-nel! Furcsa figurának tartjuk a székely favágót, de amíg patkós csizmájával eléri a nagy magasságokban az irtást, ahol munkába kezdhet, bizony meg kell küzdenie az őserdők kusza össze-visszaságával, ugrálnia kell és sima ösvényt seholsem találhat.
De ez csak tandíj, mert az őserdők csendje, félhomálya, ünnepélyes magánya csak addig tart, amíg fejszéjét bele nem vágja az elért gyönyörű törzsekbe. Egy csattanás, egy villanás, reccsen a fenyő, hallatja furcsa jajongását, fél a haláltól, de meg nem adja meg magát! Ismétlődő fejszezuhanás, ki nem merülő izommunka, érces tenyér és feszes izmok, verejtékes homlok íntépő munkája kell még ahhoz, hogy a törzsek meghódoljanak. De arra is kell a favágónak gondolnia, hogy milyen irányba terüljön el a fa a földön. Ki kell számítania, hol a leggyengébb a törzs ellenállása és ne történjék baleset abból, ha már földre hull. És igazi székely favágó még nem halt meg favágásban!
A favágásba fektetett munka nem hasonlítható a földművelés - szántás, vetés, aratás - hosszadalmas lebonyolításához. A fába belefektetett munka hamarabb visszatérül és nincs az elemi csapások veszélyének kitéve. De viszont az erdőjáró emberek holtukig szegények maradnak, életük anyagi fundamentumát nem tudják megteremteni csak addig, amíg a fejsze ki nem hull a dolgos kezekből.
Szakértő szem meglátja, hogy a székely őserdőkből kikerült szálfák mesterkézből jutottak-e ki a piacra vagy nem. A ledöntésnek a legnagyobb erőfeszítést megkívánó teljesítménye után még sorba jön a gallyazás, a kéreghántás, az odvas ágak lenyesése. A rengeteg ág és gally egészíti ki ugyanis a favágó szűkös bérét: ebből lesz a székely favágó családjának téli tüzelője.
Itt az ideje, hogy a városi életben használatos lebecsülő jelzőt - „a favágó-munkára” vonatkozó kelletlen megjegyzést - felcseréljük valami új és találóbb kifejezéssel. A székely favágó lélekkel dolgozik, szakértelemmel és nem is kelletlenül. A háromszéki őserdőkben nem robot az ilyesmi, hanem az ősi föld szeretetéből származó ősmagyar foglalkozás. Büszke lehet rá, aki erre született.
E. J.
