Az ember, amióta csak megjelent a Földön, szüntelenül kutat, figyel s megfigyeléseinek eredményeit hasznosítani is igyekszik; annál furcsább, hogy állandó, nyugtalan munkák ellenére mennyire kevéssé ismerjük lakóhelyünk felszínét és saját multunknak talán sorsdöntően fontos maradványait.
Történelmünk azt tanítja, hogy az emberi haladás bölcsője minden bizonnyal Ázsiában ringott, valahol a Tigris és Eufrátesz környékén. Az asszír-babilon, sőt a még korábbi scytha kultúra fentmaradt írásos emlékeit úgyahogy már megfejtettük; élő kövek tanúsága szerint azonban ezeknél a kultúráknál még sokkal régibb és sokkal fejlettebb kultúráknak is kellett lenniök.
Nem szükséges az állítólag elsüllyedt Atlantisz legendájára hivatkoznunk: Afrika területén két olyan hely is van, amelyek egy eltűnt világról mondanak el csodálatos adatokat - anélkül azonban, hogy a kövek néma beszédét ezidáig valakinek is megfejtenie sikerült volna.
Az első ilyen hely Zimbabve, az aranyváros, melynek létezéséről maga Sába királynője értesít bennünket, de amelyet egykorú hagyomány szerint a legelső görög hajósok is fel-felkerestek törékeny csónakjaikkal. A másik, még sokkal közelebbi hely a Szahara. Több, mint száz éve kutatják rendszeresen a Szahara titkait, anélkül, hogy a lényeget illetően akár egy lépéssel is előbbrejutottak volna.
Tudjuk, hogy a római hódítások idején a Szahara még sokkal kevésbbé mutatott barátságtalan arcot, mint manapság. Mélyen bent a sivatagban hatalmas arányú romok hirdetik a római építészet fejlett művészetét; templomok, cirkuszok, paloták, vízvezetékek árulják el, hogy hajdan pezsgő élet folyt a mai sivár pusztaság helyén. Azt látszik ezt bizonyítani, hogy kétezer esztendő előtt még sokkal könnyebben adta a vizet a homokos, sziklás talaj, mint ma.
De vannak a sivatagban olyan romok is, amelyek kétségkívül nem római eredetűek, bár monumentalitásban még a római építkezéseket is felülmulják. Kopott, töredezett köveiken írás-maradványok tanúskodnak az egykor itt élt nép fejlett kultúrájáról; az írásmaradványokat azonban mindmáig nem tudták megfejteni. A titok tehát nemcsak továbbra is lappangva marad a forró és néma homok alatt, hanem a szél és az állandó hőmérsékletváltozás óráról-órára koptatja az írásjelekkel együtt a megfejtés lehetőségét és reményét is.
Bizonyosnak látszik, hogy a Szahara valamikor népesebb volt, mint ma: lényegében azonban ugyanúgy élhetett, mint manapság is él néhány jellegzetes bennszülött-város, amelyek az égő nap és hideg éjtszakák alól mindenestől a föld alá menekültek. Az európai törzsek közül sokan egy kipusztult kultúranép maradványainak tartják azokat a tuareg- és kabil törzseket, amelyek változatlan életformák között élik a maguk zárt és titokzatos életet a távolfekvő sivatagi városokban.
A sivatag belsejében fekvő és csupán laza francia felügyelet alatt álló bennszülött-városok páratlan látványt nyujtanak. De csak közvetlen közelről, mert kis távolságból már egyszerűen eltűnnek a kietlen sziklák és hullámzó homokdombok között. S ez érthető is, mert a városok kivétel nélkül a föld alá épültek.
A világszerte páratlan építkezési mód szaharai specialitás; praktikusságát azonban maguk a franciák sem tagadhatják le, mert az erős nappali és éjjeli hőmérsékletingadozás elől saját maguk is régen a föld felszíne alá menekültek. Igy például Matmalában, az egyik szaharai francia körletben, a kaszárnyák és egyéb közigazgatási területek 6 méterrel a föld alatt terülnek el s maga a tulajdonképpeni város még jóval alattuk van.
De, hogy csak a legismertebbeket említsük, ugyancsak a föld alá épültek Tsenedi, a bennszülött-vásárairól híres Duoriat, Hades és Ghermessa is. Jules Avrerac francia utazó, aki útjai során többször is átszelte a sivatagot s így a távolfekvő Ghermessáig is eljutott, így írja le a titokzatos életű földalatti várost: - A karavánút El Abasától kezdve belevész a keménytalajú, ijesztően kopár sivatagba.
Rőt homokkő-sziklák ölelik körül a szemhatárt s a vidék olyan könyörtelenül egyhangú, hogy szinte érthetetlen: miként tud sötétképű tuareg vezetőnk tájékozódni, órákhosszat haladtunk a sziklák alacsony völgyeiben, míg az egyik fordulónál egyszerre megpillantjuk útunk célját: Ghermessát. Az, hogy „megpillantjuk”, kissé túlzó kifejezés, mert csupán néhány kódorgó teve és mesterséges üreg sötét foltja árulja el az emberi lakóhelyet. Az út meredeken lejteni kezd, keskeny bevágásban folytatjuk útunkat, majd széles térség nyílik előttünk.
Itt már ember-ember hátán tolong; amolyan piac-féle térségre jutunk; ide hozzák a környező oázisokról a datolyát, kecskét és juhokat, mert Germessában a víztől eltekintve mindent behozatal útján kell bevásárolni. Mindamellett nem szabad azt gondolnunk, hogy a város túlságoson szegény lenne, óriási terület lakosságának egyetlen piaca lévén, bőségesen ellátják mindenféle élelmiszerrel s a város pénzváltó, kézműves, puskaműves, szövő-fonó és egyéb iparos-lakossága lassan még meg is vagyonosodik.
- A térről keskeny, meredek utak vezetnek le mélyen a föld alá. Ghermessa négy-öt rétegben, tehát ugyanannyi emelet mélységben épült. A felső emeleteken helyezkednek el az ivó-házak, kávézók és a fegyverkészítő iparosok; azután lefelé mindig kevésbbé fontos üzletek következnek, legalul pedig a lakóházak. Itt természetesen nem szabad európai értelemben vett házakra gondolnunk; az emberek a homokkő-sziklákba vájt, igen gyakran alá sem dúcolt odukban alusznak, amelyeknek levegője olyan áporodott és bűzös, hogy szinte megszédül tőle az ember.
- A város élete élénk: láttam néhány levanteit és züllött európait is. Ezek állítólag kizárólag pénzváltással és fegyvercsempészettel foglalkoznak. A város szélén, közel a föld felszínéhez állanak az istállók, amelyeket senki sem őriz. Lopás ennek ellenére csak igen ritkán fordul elő, mert a szabadba vezető utak rendkívül szűkek és népesek, s az elfogott tolvajt azonnal megölik.
Avrerac ezután így folytatja: - Ghermessától nem messze még két földalatti város terül el, ezeknek kútjai azonban kiszáradtak s így a lakosság elköltözött belőlük. Egyiküket megnéztem; félig már betemette a homok. Kétségtelen, hogy néhány esztendő múlva nyoma sem lesz s az emléke is eltűnik. De számtalan más város is juthatott ugyanilyen sorsra; könnyen megtörténhetik tehát, hogy a Szaharában mindenütt egy-egy eltemetett kultúra néma sírhantjai fölött járunk.
- Igazolni látszik ezt az a tény, hogy egyes, az eltűnt kultúra idejéből fennmaradt köveken a mai tuareg-szövetekhez teljesen hasonló motívumokat találtak s a domborművek alakjai kétségtelenül hasonlítanak a tuaregek arcvonásaira. Ez természetesen nem sokat jelent, hiszen még ha sikerülne is bebizonyítani, hogy a földalatti városok lakói valóban leszármazottai egy történelem előtti kultúra képviselőinek, ez sem vinne bennünket a probléma megoldásához közelebb. S ahogyan én a Szaharát ismerem, minden nappal kevesebb reményünk lehet a nagyszabású titok megfejtéséhez.
Forster György
