Kiállítások

Czigány Dezső hagyatéki kiállítása kiábrándulást okozott. Harminchárom év múlt el a „Nyolcak” nemzetiszalónbeli kiállítása óta és íme összegyűjtve láthattuk egyik harcosuk műveit, aki valamikor veszedelmes forradalmárnak, vagy nagyszerű úttörőnek látszott. Hívei lelkesen, magasztalták, a megrökönyödött maradiak szenvedélyesen ócsárolták.

És ma? Valahogyan megfakult művészete. Egyáltalában nem látszik merész újításnak, hiszen annyira túljutottunk azon az állásponton, hogy a Cézanneból kisarjadt ábrázolásmód eltévelyedés. Erősebb átalakulásokat is megéltünk és meg tudunk érteni. De amiképen különösnek látszik ma az egykori megbotránkozás, azonképen; nem értjük az egykori elragadtatást, sem. Ha emlékezetünk elé idéztük Czigány műveit, erőteljesebbnek, színesebbnek, szuggesztívebbnek hittük festési módját, mint amilyennek ez a kiállítás mutatta.

Alighanem az történt, hogy egykori lelkes híveit az újság ténye ejtette tévedésbe, amelyhez jóval kisebb teremtő erő járult, mint ahogyan érezték, mert a legfontosabbat, a kifejezés meglepő erejét nem tudta átvenni Cézannetól. Így a többé-kevésbbé megállapítható hasonlatosság külsőleges maradt. És mentől jobban távolodott Czigány első budapesti sikerétől, annál inkább elbágyadtak benne a felvett hatások és mindjobban kiütközött ábrázolásmódjának egyéni jellege: fáradt játék bizonytalan vonalakkal és bizonytalan színekkel, amelyek együttese nem harsog, nem ragad magával, mert nem érdekel.