|
Munkácsy Mihály emlékkiállítás
Munkácsy születésének centenáriumához a legszebb és legméltóbb ünneplést az a kiállítás szolgáltatta, melyet a Szépművészeti Múzeumban a kultuszminiszter kívánságára Csánky Dénes rendezett, akinek az anyag összegyűjtésében Hoffmann Edith volt segítségére. Összegyűjtésre azért volt szükség, mert nem lett volna értelme annak, hogy azok a múzeumi Munkácsy-művek vonuljanak fel, amelyeket közönségünk nemrégiben még megszokott helyükön láthatott.
Ezek jókora része ma különben sem megközelíthető. Valami mást kellett tehát nyújtani, még pedig a magyar, magángyűjtők jóvoltából. Persze így is nagy nehézségek merültek fel, de végül is sikerült egy tanulságos gyűjteményt bemutatni. Ez kiterjed Munkácsy összes tárgyi köreire, de ami ennél még fontosabb, szemléletesen ismerteti alkotásmódjának egymásra következő fázisait. Egy igen érdekes portrévázlata (M. Doré arcképe), amely aszfalttal van aláfestve, nyilvánvalóan nehány félóra eredménye volt. Ha összehasonlítjuk közismert önarcképével, melyhez formai tekintetben igen közel áll, megláthatjuk, hogy Munkácsy miképpen kezdett hozzá a képalakításhoz. De még tanulságosabb az 1876. évben elkészült Műterem-nek vázlata.
Izzó lelkesedéssel feldobált, erős színek kavargása ez a kép. Szépségük, ellentéteik, harsogásuk valóban meghökkentő. Hogy mennyire franciás ez a festmény, erről szavakkal fogalmat adni nem könnyű: látni kell. Munkácsy forma-alakító készségének tüneményesen szuggesztív bizonyítéka és cáfolata annak az állításnak, hogy Munkácsy „müncheni” festő volt. Alkotásmódjának későbbi fázisához vezet ez a remek interieur, mely Pertovics Elek tulajdona. Dús és forró szinességével annak szemléltetője, hogy Munkácsyban milyen lobogó lánggal égett színeinek gyönyörű világa. Ez a szobabelső készebb és részletesebb, mint az elébb említett vázlat. Már tanulmány, melybe hosszasan mélyedt el. Felvázolta összes színeit, de a részletek rajzára nem gondolt. Még nem mérsékelt, nem csökkentett, így az első elképzelés forrósága borítja tűzbe a látományt. S ha most a múzeumi ismert, szép intericur elé lépünk, észrevehetjük, hogy Munkácsynak hová kellett törekednie.
A színekben és foltokban átérzett tanulmányt részletekre bontotta. Igaz, hogy ezzel a színfoltok világító ereje lecsökkent, de rajzban viszont nyert a festmény. A régiek vállán nagyranőtt Munkácsy a részletező kidolgozást nem tudta, nem akarja elhanyagolni. Ezen csodálkozni, vagy egyáltalában megütközni azon, hogy mért nem lett impresszionistává, türelmetlenség, mely nem tudja megértéssel nézni egy kor művészetét, hanem csak egyik irányát tartja egyedül üdvözítő művészetnek. A kiállítás nemcsak a nagyszerű Munkácsyval ismertet meg, hanem a gyöngébbikkel is. Megláthatjuk, hogy nagysikerű műveit meg-megismételgette és bizony nem mindig szerencsésen. Némelyik kiállított művén észrevehetőleg sok a tanítványmunka, a mester ecsete talán éppen csak átfuthatott rajta, hogy egy-két, legtöbbnyire fehér színű hangsúllyal segítsen rajta.
Ezek a dolgok azonban inkább emberi gyöngeségéről számolnak be, mint művésziről. Mert az 1886. év előttről való, sajátkezüleg festett művei – mégha különböző értékűek is – szinte kivétel nélkül elárulják zseniálitását. Később aztán, pusztító betegségek korában, sok fáradt holmi is kikerült ecsetje alól, de még ezek részleteiből is ki-kitör néha elemi alkotó ereje. |