A tiltakozó nemzedék

Nem szeretem az elsőbbségi vitákat, amelyek korunkban annyira kórosakká váltak, mint egykor, az udvari életben, az ajtón való be- és kimenetel sorsdöntő sorrendje. De mert egy ellenem szóló vitacikknek élen és „ismételt hangsúlyozással” ott találom az elsőbbségi kérdést, bizonyára érvnek szánva, bár homályos célzattal, kénytelen vagyok egyszerű- ellenérvként dátumokra hivatkozni.

A vádat az új költők ellen, mellyel Rónay szerint csak Szerb Antal különben érdekes tanulságos cikkét (1938 október) melegítettem fel, én bizony már 1937 áprilisában megfogalmaztam a Nyugat-ban „A líra ellenforradalma” sokatmondó címen és még világosabb tartatommal a forradalom nélküli költészet jellemzésében. Mindkettőket messze megelőzött azonban Kassák Lajos pontos és kegyetlen diagnózisával, 1936 augusztusában. Az eredmény tehát különböző években és különböző kritikusok részéről valóban meglepően, egyező volt: csak azt nem értem, miért lát Rónay György e consensus hominumban enyhítő körülményt a maguk számára.

Talán mégsem az egymást másolás-vágya vezetett bennünket, amikor felismerésünket az évek folyamán egymásután kifejtettük, s engem sem a magamat ismétlés öröme, mikor újra meg újra csökönyösen és a számonkérés érdesedő hangjával visszatértem a vizsgálódáshoz? Talán költészetük természetében is volt valami, amely ilyen különböző alkatú emberekből és hosszú időn át ily egyforma érzéseket váltott ki? Ezt a nemzedék nem hajlandó elismerni; ahelyett inkább tiltakozik. Bár a közösségbe összefoglalást is sérelmezik, érzékenységük mégis veszedelmesen emlékeztet a testületek ma divatos fellépéseire.

De ne legyünk igazságtalanok a vitatkozás kedvéért. Rokonszenves, kitűnő és egyre egyénibb hangú költőkkel van dolgunk, s azt hiszem, senki sincs bírálóik között, aki ne élvezné és méltányolná Weöres Sándor színjátszását, Rónay hajlékonyságát, Jankovich lágy erejét. Képest meghittségét, Radnóti melegségét, Vas melankóliáját, Takáts Gyula szelídségét.

Tovább megyek; amit Rónay érdemüknek felsorol, hűvösebb, zártabb. diszkrétebb magatartásukat, befelé irányuló a tökéletesség vágyát érdemnek hoztam fel én magam is és percre sem tagadtam. Csak éppen hiányérzet fogott el ott (társaimmal együtt), ahol őket eufóriás elégedettség: a költői élmény állandósult előkelő, színvonalánál. Mintha mindig a reggeli fürdő kellemes, temperált melegét kapnók, még amikor a paskoló, üdítő tavaszi záporra vágyunk is.


S hogy ez nem „deduktíve”, hanem éppen verseik ízelgetése közben alakult ki bennem, arra legjobb bizonyság a csalódásom; hiszen kinek az elméletéhez állott közelebb a klasszicizálódás, mint az enyémhez? Persze nem külsőségekben szerettem volna megtalálni, hanem a nagy vers rámszakadó hatásában.

S ezen a ponton még Rónay érvelése sem tud segíteni; az elmélet vádjára nem felel minden ellentmondást elfojtó verscímekkel. Miért? Költőik jólesőn felidézett munkásságához miért nem tapad hívószó és válasz természetességével egy-egy reprezentatív vers emléke, mint közvetlen elődeikhez például a „Ház végén ülök”, a „Mama”, vagy az „Egy álmai”, a nagy nemzedékről nem is szólva? Miért emlékezünk csak jó költőkre, de nem nagy versekre? (Talán Jékely „Csillagtornyát” kivéve; még s ő lenne a legbiztatóbb?)

Az átlagszínvonalba beletörődés helyett ezért sürgettem meg az egyéni kitörést; és ez éppoly kevéssé romantika, mint az előbbi még nem klasszicizmus. A költői felszabadulás extázisában eltűnnek a stíluskülönbségek: Hölderlin és Berzsenyi klasszikusok voltak, vagy romantikusok? A felszabadulásról példálózva csak mellékesen és nem közvetlen utánzásra felhívással emlegettem a mai francia nemzedéket, ahogy azt aztán Rónay terjedelmesen elhárítja.

Szabaduló kísérletüket ők csakugyan, a laza omlású, szélesen hömpölygő szabad verssel vívják meg: Valéryék zárt, kifaragott formáival szemben ez érthető. Mindjárt hozzátettem, a szabadvers ilyenféle forradalmi szerepén mi már túlvagyunk. Mindenütt és mindenkinek a maga egyéni módján kell megvívnia az örökséggel és kiküzdeni helyét a világban.

Ez lenne a mi ifjú költőinknek feladata is, a munkájukban sajnos nem segíthetné őket a legjobb akaratú előszó sem, amelynek hiányát Rónay György oly érzékenyen panaszolja. Nem, sem bevezetések, sem tiltakozások nem segíthetnek, csupán a kötetben, magában csendben felsorakozó versek. S bízzunk benne, ezek a minden érvnél beszédesebb érvek végül kivívják náluk is a maguk igazát.

HALASZ GÁBOR