Barangolás a hatezer éves kukorica ismeretlen országában

A magyar nép a legnagyobb áhítattal természetesen a kenyerét szolgáltató búzát tiszteli elsősorban; de rögtön utána a kukorica következik. Nagyon magáénak tartja ezt is, művelésére nagy gondot fordít, hozzátartozik mindennapi életéhez, sokféle eleség formájában is. De kevesen tudják, hogy a kukorica a mexikói indiánusok első számú ősiessége. Őshazája Mexikóban volt, de az embert gondoskodás és a magasabbfokú földművelés miatt ma már nem is él vadon. Holmi pázsitfű-féle az őse, amely hát méter magasra is megnőtt, mint ahogy a mexikói televényföldben is, ebben a kitűnő termőtalajban szintén nagyra nőtt az indiánusok őskukoricája.

E különös, primitív kultúrájú nép hiedelmeikkel és babonákkal magyarázott meg minden természeti jelenséget, éppen ezért a példátlanul termékeny kukoricáról is egész legendakört alakítottak ki. A termékenység jelképe lett a kukoricacső, de kifejlődött körülötte egész külön kultusz is: a kukoricacső jelképezte a kukorica Istennőjét. Amikor kukoricacsövekkel megrakott edényt ástak el az ősi humuszba, az ifjúság, a szerelem és termékenység oltárán áldoztak. A kódexekben is előfordulnak a kukorica-motívumok, szintén földöntúli jelképpel telítetten. A mexikói kultúra n pompázó természet trópusi bujaságát tekintette hiedelmei kiinduló pontjaként, azonban amikor ez a primitív műveltség a szárazabb vidékekre is elterjedt, ott népszerűsítette a kukoricát is és a szárazabb termővidékekhez hozzá alakította.

A vetés eredményének kicsikarásáért mindent megtettek, ami a primitív agyvelőtől kitelik. Századokról századokra a kukorica már elérkezett a tengerparti lapályokig is és Krisztus előtt 1500-ban már egész Kanadában termesztik a kukoricát. Amennyi a kezdetleges emberi képzelettől és találékonyságtól kitelt, mindent megtettek, hogy a mexikói ősnövényzet erdőségeiben is emberi irányítást adjanak a kukorica megérésének.

Sokszor jelennek meg szakmunkák, folyóiratcikkek és hírlapi közlemények, amelyek nem szűnnek a magyar mezőgazdaság fejletlenségéről panaszkodni. No, jól nézne ki a magyar nép, ha a modern kukoricatermesztésben azokat a komikusan egyszerű módokat használná, mint a mexikói indiánok. Kezdetleges faszerszámaiknak sem az élessége, sem a tartóssága nem szállhat versenyre a kitűnő magyar, vasból készült alföldi kapával. Az ősi faszerszám a kukoricatövek körüli föld kiegyengetésére is aligha volt elegendő; mindenesetre nagyon meg kellett a szegény indiánoknak dolgozniok, ha a bozontos vad növényzetet ki akarták a kukoricák tövéről irtani.

Halászó-vadászó ötletességük mindenesetre sokkal több szórakozást, sokkal több mulatságot szerzett számukra, mint amennyit a kukoricatövek megkapálása, vagy helyesebben: megkapirgálása. Óvniok és védelmezniök kellett ezeket a vadon élő haszonnövényeket, hogy mégis teremjenek valamit és a vadkárral szemben tüskés bozótokból törtek le ágakat, hogy kerítést csináljanak belőlük kis kukoricaföldjeik körül. A magyar paraszt előtt ma már ez a bekerített kert elképzelhetetlen művelési mód, de az indiánus földművelésnek ez a legősibb típusa.

A gyűjtögető, halászó-vadászó életmódhoz szokott indiánusoknak a kukoricához való ragaszkodása kétségtelen összefüggésben áll a kukorica jóízű lisztjével, mert a belőle készített indián ételek ízben és aromában felvették a versenyt a legüdítőbb vadontermő gyümölcsökkel. A hegyek oldalán díszlő erdőkben és ligetekben kóborló indiántörzsek ezekben a bekerített kis kukoricakertekben látták először az otthon alapítására irányuló ösztönzést. Ezeket a bekerített kertecskéket nem lehetett a vándorló életmódnak szabadjára hagyott élettempója közepette megművelni: éppen ezért nem mutatkozott más mód a jóízű eledelek tartósabb megszerzésére, mint a kukoricakertecskék körüli állandóbb letelepülés.

Az indián földművelés ilyen kertészkedő jellegű agrárkultúrával állt szoros összefüggésben s lassanként éppen olyan meghitt kapcsolat alakult ki az indiánok és a kukoricakertecskék között, mint ahogyan egy mai kertész is bensőségesebb viszonyban él a gondozása alatt álló növényekkel. Az ősindián földműves tehát tulajdonképpen kertésznek nevezhető abban a tevékenységében, amellyel a mai kukorica ősét abból a pázsitfű-féléből kinemesítette, amelynek a mexikói indiánusok nyelvén „teocentli” volt a neve.