Az 1943. évi májusi tűzgömb 2.

Szerecsére oly nagyszámú észlelő adatai állottak rendelkezésre, hogy a legfontosabb kérdésekben mutatkozó ellentétek nagyrészt elsimultak. A meteor felvillanásának lefolyása, a térben megtett valóságos út s a leesés valószínű helye elég jól megállapítható, illetőleg kiszámítható volt, de természetesen e megállapítások valóságértéke attól függ, hogy mily mértékben sikerült az ellentétes adatok között a helyeset felismerni. A nehézségekre rá fogok mutatni, előbb azonban a jelenséget írom le.

A fénytüneményre nézve jellemző sokaknak az a megállapítása, hogy a meteor fénye erős árnyékot vetett. Voltak többen, akik háttal álltak a meteornak s a falra vagy a földre vetődő árnyékokból következtettek a fény fellobbanására. Erős árnyéka csak igen fényes meteornak, a tűzgömbnek van. A Vénusznál sokszorosan fényesebbnek kell lennie, mert a Vénusz alig észrevehető árnyékot vet.

Sokan telehold fényességűnek jellemezték, mások fényszóróhoz, erős villámláshoz hasonlítátták. A sötétséghz alkalmazkodott szem könnyen túlbecsüli a fény erősségét - túlzott tehát a „nappali világosság” megjelölés. Vakító volt a fénye olyannyira, hogy belenézve elvette az ember szemefényét - állapítja meg az egyik megfigyelő. Szemléltetően írtak többen: mintha az égbolt ketté nyílt volna. (Ez a szólásmód arra az elképzelésre vezethető vissza, hogy a sötét égbolt, kárpit, mely mögött a vakító égi fényesség lakozik.

Egy-egy villámlás, fényes meteor, mintha a felszakadt mennyei kárpit mögött az égi fényességet engedné látni. A csillagokat is úgy képzelték régebben, mint e sötét kárpiton levő lyukakat. Innen a Fiastyúknak a Szita, vagy Szitástyúk elnevezése.) Igen eleven képzelőerőre vall ez a találó kép is: „vágott olyan barázdát, mint egy gőzeke”. Ebben a hasonlatban a vidéki ember hűen fejezi ki a tényt, hogy a meteor a levegőt hasítva izzó friss nyomot hagy maga mögött.

A meteor sokakra lenyűgöző és félelemkeltő hatást fejtett ki. Többen írták „gyönyörű, de félelmetes jelenség volt”. A társaságban - írja Árendás Mihály kótaji megfigyelő – „az egyik nő annyira megijedt, hogy tíz percig szólni sem tudott”. Veréb László szerint Kassa mellett „a szabadban tánc és zene volt s a fiatalság a zenészekkel együtt szétrebbent a félelemtől”. Özv. Papp Lászlóné írja, hogy többen az országúton szekéren haladtak s mikor a meteor hatalmas fénye bevilágította a sötét tájat „két jószágunk is megijedt, majd lehasaltak a roppant világosság láttára, a fejünk felett mintha az ég megnyílt volna, roppant nagy tűzgömb szaladt lefelé nyugatra, de nagy utat hagyott maga után, az égbolt sokáig világos volt. Még életemben soha olyat nem láttam, pedig már 70 éves vagyok”.

Igen számosan mint „égi jel”-ről írnak a meteorról.
A fényesség leírásában mutatkozó különbségek valóságosak is lehetnek, nemcsupán a különböző ítélőképességek eredményei. A meteor a befutott út hosszán nem volt egyforma fényességű s azonkívül a távolság is befolyásolja a látszólagos fényességet mert példáúl, akitől csak 50 kilométerre volt kilencszerte fényesebbnek látta, mint akitől 150 kilométernyire volt, mert a háromszoros távolságnak kilencszeres fénycsökkenés felel meg.

Ugyancsak eltérők voltak a meteor látszólagos nagyságara tett megjegyzések. Általában gömb, vagy tojás alakúnak látták s sokan állítják, hogy Hold nagyságú volt. Ennél nagyobb és kisebb értékek egyaránt szerepelnek a leírásokban. Hold negyedrésze, tízszeres Esthajnal csillag, narancs, emberfej, arasznyi, 3 literes bögre nagyságú stb. összehasonlítások szerepelnek.

Igen helyes, ha a nagyságot a Hold látszó nagyságához hasonlítjuk és teljesen semmitmondó a földi mértékekben való mérés. Nem fejez ki semmit a 10 cm, félarasz, ötujjnyi stb. megjelölés, mert például a 10 cm lehet épen annyi, amennyinek egy embert látunk bizonyos távolságból, vagy lehet annyi, mint egy távolban szaladó vonat hossza. Mennyi volna például a Hold centiméterben? A valóságban 3470 km. A kinyújtott karban tartott pálcikán lemérve csupán ½ cm. Ezt csak akkor hiszi el az ember, ha leméri.

(folyt. köv.)