A Szabó István - jelenség

Apa
Rendező: Szabó István

Bizony, van némi igazság abban a mondásban, hogy „soha ne mondd azt, hogy soha!”, tudniillik, amikor kiderült Szabó István rendezőről ügynök múltja, vagy pontosabban, amikor az ő ezzel kapcsolatos számomra nagyon őszintétlennek ható és elfogadhatatlan magyarázkodásait hallottam, úgy határoztam, hogy soha többé nem nézem meg a filmjeit, annak ellenére, és azzal együtt, hogy általában kiválónak tartottam-tartom azokat, őt pedig kiemelkedő tehetségű rendezőnek. Egy barátom mostanában hívott a rendező nevéhez szintén köthető Rokonok c. film megtekintésére, de én nemet mondtam az előbb vázolt megfontolásból. Így már talán érthető, hogy itt a mentálhigiénés képzésen kissé húzódozva tettem eleget a címben jelölt film megnézésének, de, aztán - „ kötelességből”, - megtettem.

Korábban nem láttam még ezt az alkotást. Szabó István magyarázkodásai során többek között azt is mondta, hogy művei gyakran a hatalomról és az árulásról szólnak. A költőkkel kapcsolatban gyakran szokták megemlíteni, hogy ugyanazt a verset írják egész életükben, vagy hogy ugyanazt a mondanivalót, témát fejtegetik minden versükben. Rendezőnket a hatalom és az árulás konfliktusai saját valós életében is érintették, amelynek feldolgozását, feloldozási kísérleteit több filmjében is megfigyelhettük. Tudjuk persze, hogy sokszor milyen nehéz szembenézni önmagunkkal, pláne olyan tetteinkkel, amelyeket jobb lenne meg nem történtté tenni. Ezer indokot, kibúvót, enyhítő körülményt igyekszünk találni magunknak.

Az a társadalmi berendezkedés, az a rezsim, amely az árulásra építi fel rendszerét, amely – mai divatos fogalmakkal kifejezve – a társadalmi kohézió, a társadalmi tőke alapanyagának, a bizalomnak a megsemmisítője, az ember, a lélek legádázabb ellensége. A sokféle történelmi-társadalmi változás, ami hazánkban az utóbbi 50-70 évben lezajlott, bizony, alaposan szétzilálta a közösen, évtizedek, századok alatt kicsiszolt, létrehozott értékeket, moralitást, és velük együtt a közösségeket, családokat, amelyek tehát ezen értékek, viselkedési normák létrehozói, „gazdái” és őrizői voltak.

A fiúgyermekek számára normális esetben az apafigura példaképül, mintául szolgál. A fiúk a férfias viselkedést primeren az apjuktól sajátítják el, a szocializáció folyamán. A filmben szereplő gyerek apja meghalt, akinek feszítő hiányát valahogyan ellensúlyozni „kellett”. Amit a valóság nem volt képes biztosítani, azt képzelettel, fantáziavilággal pótolta a gyermeki psyche, s így már idealizálhatta a hős, a hatalmas, a védelmező apát. Az apa nélkül maradt, kisebbségi érzésekkel küzdő, bizonytalan élethelyzetben lévő felcseperedő gyermeknek a gyorsan változó történelmi szituációk közepette kellett volna megtalálnia ifjúi identitását. Mire nevelhet egy következetlen, folyamatosság és stabilitás nélküli társadalom, ahol követhetetlenül gyorsan változnak az elfogadott értékek, s ahol nem lehet eligazodni a jó és rossz birodalmában, sőt, ahol időről időre felcserélődnek e két nagy kategória alkotórészei, alap elemei?

A körülmények könnyíthetik, vagy gátolhatják az önmagunkra találást, az ideális én és a reális én harmóniájának létrejöttét is. Lehetnek olyan helyzetek, amikor az ember összezavarodik, mert a dolgok működésének rendjéről gondoltak, tanultak, tapasztaltak egyszer csak nem használhatók, megkérdőjeleződnek, elavulttá válnak. Na de mi van olyankor, amikor még szinte fel sem foghattuk, meg sem érthettünk egy bizonyos működési rendet, és máris egy újabbal kellene megbarátkoznunk?
A műben számomra egyébként az egyik legmarkánsabb és legemlékezetesebb szimbolikus jelenetsor a hídon játszódó filmforgatás volt. A főszereplő az egyik pillanatban még a kiszolgáltatott munka –vagy haláltáborba menetelő zsidó üldözöttet alakította, majd egy „fentről”, a jelenetet irányító, rendező - más értelmezésben a hatalommal bíró- embertől jövő utasításnak eleget téve a következőben már a zsidókat felügyelő katonát kellett megszemélyesítenie. A hatalomnak, a történelemnek bizonyos fokig mindenki kiszolgáltatott.

A történelem játszik velünk, a hatalom kényszerít bennünket.(?) Persze csak akkor, ha az egyéni felelősséget nem vesszük figyelembe, vagyis azt, hogy az ember morális lény. A kialakult értékrendszerrel, stabil, „érett” személyiséggel rendelkező ember a fenyegetést jelentő élethelyzetekben nem, vagy sokkal kevésbé „adja fel”, árulja el önmagát (s ezzel társait), mint az, akinek nincs elég én-ereje, tájékozódási pontja, tartása, stabil én - és világképe.

Egy másik, film végén látható szimbolikus jelenetet is szeretnék megemlíteni. A folyó átúszása jelentheti azt is, hogy úszunk az árral, igyekszünk fenntartani magunkat, és nem beleveszni a vízbe, de azt is, hogy nem hagyjuk magunkat, a folyó (a történelem, a félelem) sodrásával szemben is úszhatunk, sőt haladni is, fejlődni is képesek vagyunk. A szabadság akkor sejlik fel mindegyikünk számára, amikor külső irányítottságú emberből a belső elvárások követőivé sikerül válnunk.

Szépen, hitelesen vall magáról Szabó e filmben. Belső konfliktusait, saját magával szembeni árulását művészi eszközeinek kifinomultságával tárja elénk. Amit tudatalattija már régen tud, azt tudata még most is tagadja. Milyen érdekesen is működik az ember!

A nagy művészi alkotások egyik fontos ismérvére is érdemes felfigyelnünk a filmben: egyéni életsorson, történeten keresztül mutat rá az általánosra. Bizonyos mértékig mindnyájan magunkra ismerhetünk, azt hiszem.

Azért azt még mindig nem tudom eldönteni, hogy fogok-e a jövőben Szabó István filmeket nézni, avagy sem….