Reggeli négy óra felé világosság csillant meg csónakunk orra körül. Volendam messze mögöttünk maradt s a Marken-sziget sápadtan bontakozott ki a felkelő nap ködös fényében. Ormótlan csónakunk lomhán úszott a hűs hullámokon, habár a felfogadott legények alaposan nekifeküdtek az evezőknek. Mire a derengő égboltozaton a csillagok elhalványultak, kikötöttünk. A Zulder-see olyan elhagyatott pontja ez, mint amilyen a szárazföldön egy-egy kis falu. Az élet nyugtalansága messze elkerüli az apró szigetet, melynek partján pihenő halászdereglyék sorakoznak egymás mellett. És túl a kikötőn, apró, pirostetejű házacskák tűnnek fel csodálkozó szemünk előtt.

Mindenütt kínos a rend és a tisztaság. A házak előtt ünneplőgúnyába bújt halászgazdák, hajóslegények, csinosan öltözött asszonyok, leányok és hirtelenszőke gyerekek ácsorognak. A községháza előtt különösen nagy a csoportosulás. Komoly, gondterhelt arcú férfiak beszélgetnek egymással, a tenger igazi napszámosai. Olyan emberek ezek, akik ismerik a fáradságot és a nélkülözést. Nehezen kezelhető emberek, de könnyen fellelkesíthetők: hallgatagok, de eléggé férfiasak ahhoz, hogy szívükben megvessék a nehéz sorsuk fölött siránkozó érzelmes hangokat.

Ahol ősidők óta béke van

Habár a háború szele Németalföld fölött is elviharzott, a kis szigeten jóformán semmi sem változott. Ma is ugyanazok az örömök derítik fel a komor ábrázatokat, ugyanazok a gondok nyugtalanítják a sziget maroknyi lakosságát, mint sok-sok évtizeddel ezelőtt. Ezek az emberek éppenolyan lángoló arccal vitatkoznak és ismételgetik meglepő érveiket, mint nagyapáik tették. Most is ott állanak a megszokott és kitaposott helyen, szűk csoportokba verődve, magasszárú csizmákban, sisakszerű kalapokban és olajozott viharkabátokban. Olyanoknak látszanak, mintha éppen tengeri utazásra vagy meseszerű kalandra készülődnének.

A kör közepén hatalmas termetű, őszülő, napbarnított arcú ember áll, a sziget előljárója. Minden szem feléje fordul és szinte áhítattal hallgatják a következő napra szóló utasításait. Egyetlen ellenvetés sem hangzik el; a szónokkal mindnyájan egyetértenek. A fegyelem a vérükben van; az engedelmesség éppenúgy hozzájuk tartozik, mint a munka, amelyből egyformán veszik ki részüket. A zsákmány közös, közös az öröm, de közös a nyomorúság is, amely nem ismeretlen előttük. Életük haljárástól függ. Igy volt ez a régi időkben, és így van ma is.

A megbeszélést úgy látszik befejezték, mert lassan széledezni kezdenek. Csak az előljáró áll még mozdulatlanul, miközben derűs pillantást vet felénk. Mintha hozzászokott volna már az ilyen látogatásokhoz az éjtszaka vagy a nappal bármelyik szakában. A szigetlakók mindnyájan hozzáfordulnak ügyesbajos dolgaikkal; elbeszélgetnek vele, vidám szavakat mondanak egymásnak és régi tréfákat elevenítenek fel.

Tanácsait mindenki megszívleli és ha minden úgy sikerül, mint ahogy kitervelték, nagyot isznak rá. Ez a sziget törvénye és a tisztességé. Bűn, önhittség vagy vétek, messzi esik az ő egyszerű életüktől, mert ha nem így lenne, már régen nem volnának…. Mindez benne van abban a meleg, baráti kézszorításban, amelyet még órák mulva is érzünk és amelytől a szívünk is átmelegedett.

Fiú-e vagy leány?

A sziget előljárójának háza semmiben sem különbözik a többi halászgazda házától. A kis kertben nyiladozó tulipánok virítanak, az udvaron néhány hófehér bóbitájú tyúk kapirgál, míg a szűk sikátor mentén, kifeszített kötélen tarka-barka száradó ruhákat lenget az enyhe tavaszi szellő. A csinos kis házikóba a kerten át jutottunk be. A ház asszonya itallal kínál, majd barnára sült cipót tesz elénk, a sziget egyszerű életének szimbólumaképpen.

Miközben az öregember beszél, a tenger morajlásának muzsikáló lármája tölti be az egyszerűen bútorozott szobát. Erős pipafüst és pálinka átható illata terjeng a levegőben. A harmadik pohárnál megoldódnak a nyelvek. A szó lassan ráterelődik a sziget mindennapos életének eseményeire, az otthonra, a családra és a tengerrel folytatott örökös küzdelemre.

- A szigeten mindössze kétezren élünk - mondja az előljáró. - Nem sok, de nem is kevés. Hiszen a sziget alig nagyobb három négyzetkilométernél. Mindnyájan halászok vagyunk. A tenger éltet bennünket, de néha az dönt nyomorba is. De azért nem panaszkodunk. A háborús idők nyomasztó súlyát mi is érezzük, szükséget azonban nem szenvedünk. Az Isten kegyes hozzánk; megkímél bennünket az igazi nyomortól.

Az utolsó pohárka pálinkát is felhajtottuk és éppen készülődünk, amikor négy aranyos gyerek ront be a szobába. Az apró helység egyezerre megtelik napfénnyel és kacagással. - Az unokáim - mutatja be őket az előljáró. – Eljöttek meglátogatni. - Aranyos gyerekek, annyi bizonyos - mondjuk egyszerre - Csak azt nem tudjuk, fiúk e vagy lányok? Hiszen mindegye hajszálnyira ugyanúgy van felöltözve.

Az öregember jót nevet ezen a megállapításon. Elmondja, hogy ez a divat náluk több évszázadra vezethető vissza. A gyerekeknek tarka kabátka és hosszú szoknya jár. A hosszú hajat pedig cifra sapkácska szorítja le.

Szabadulás a szoknyától

Nem kérdeztük meg, hogy a divat miért parancsolja ezt a furcsa öltözködési módot, habár nálunk is sok furcsaságot követnek el a divat nevében. Így hát csak érdeklődéssel hallgattuk az öregember további előadását.

- A fiú meg a leány nálunk egyformán öltözködik. De nem örökké. Hétéves korában a fiúgyermek életében nagy változás következik be: megkapja élete első hosszúnadrágját! Ez azonban csak az első lépés, amelyet a nyolcadik esztendő elteltével a következő lépés követ. Ekkor fosztják meg ugyanis a jövendőbeli fiatalembert a vállaira omló hosszú hajától.

- Ezért nem lehet tehát a hét éven aluli gyermekeket megkülönböztetni - gondoltuk. De a házigazda mintha csak kitalálta volna gondolatunkat, megjegyezte: - Van azonban némi különbség a hétéven aluli gyermekek viselete között: mégpedig a kis sapka. Figyeljék meg, a fiúgyermek sapkácskáját hátul kerek hímzés díszíti. Valóban, ha nem hívta volna fel rá a figyelmünket, sohasem jöttünk volna rá.

Most azonban, ha jobban megnézzük, a sapka csakugyan más, talán kissé díszesebb is, mint a leányoké. Egyébként ember legyen a talpán, aki a kis szöszke csodabogarakról csak úgy egyszerűen megmondja, hogy a kis tarka emberke a sziget egyik jövendő szépsége vagy szívrabló lovagja-e? Egy azonban bizonyos: a gyermek majdani párja szintén ezen az apró szigeten totyog. mert itt a legnagyobb ritkaságok közé tartozik, ha a falubeli idegennek köt házasságot….