Rakétarepülő

Szájtátva nézte a nép a sivító csodákat. Mint tüzes, szárnyas kígyók röppentek föl a rakéták, s fent a magasban tompa puffogással ragyogó tűzijátékká bomlottak szét. Egyik-másik még nagyot is dörrent a sok bámészkodó nagyobb gyönyörűségére. Ott volt az autógyáros is a tömeg között s töprengve szólt a mellette ballagó barátjának:

- Pompás lenne ezt a rakétát felhasználni hajtóerőnek.
- Nincs jelentősége – rántotta meg a vállát a barát. – Ezeket a könnyű szerkezeteket még csak előreviszi, de valami nehezebb holmit nem tudna eredményesen mozgatni.
- Dehogynem. Ez mindössze technikai kérdés. Persze először alaposan át kellene tanulmányozni az egész rakétatechnikát. A tűzijátékban más a fontos, nem a hajtóerő. Ez csak arra való, hogy kirepítse magát a tűzijátékot.
A barát tovább hitetlenkedett:
- Ez mind csupa könnyen hajítható robbanótöltet, ezt légpuskából is fel lehetne lőni.
- Mégsem abból lövik ki. De más is nagyon érdekes itt. Ez a rakétaelv olyan hallatlanul egyszerű, hogy egész sereg bonyolult szerkezetet meg lehet takarítani és amellett a sebesség óriási.

Rakétaelv és a síző ember

A gyárosnak igaza volt. A rakétaelv, mint hajtóerő csakugyan hihetetlen egyszerű. A fizikusok úgy ismerték már régtől fogva: a hatás és ellenhatás elve. Minden előremozgó test hatást fejt ki és az a közeg, amelyre támaszkodik, fejti ki az ugyanolyan nagyságú ellenhatást. Maga a járás is ilyesmi. A lábammal nyomást gyakorlok a földre, az ugyanolyan erővel visszanyom és – így előrejutok. A kocsi kereke a földre támaszkodik, a hajó csavarja a vízre, a repülőgépé a levegőre. Talán a legklasszikusabb példa a síző ember példája erre, amikor sík földön botjai segítségével tolja magát előre. Ahhoz tehát, hogy egy test előremozogjon, támaszték kell.

Csak a rakétának nem kell támaszték! Elég csodálatosan hangzik ez, de így van. A rakéta nem a levegő ellenállására támaszkodik, mint például a repülőgép, neki nem kell ellenállás és ebből következik, hogy akár légüres térben is tud repülni, vagy legalább is olyan ritka térben, amely már csaknem légüres térnek számítana. De hát mi ez a nagy csoda? Bizony semmi különös. Az egész csak annyi, hogy a rakéta hirtelen elégő töltetéből igen gyorsan igen nagy mennyiségű gáz fejlődik. Ez a gáz kiáramlik a rakéta csövén – hátrafelé. Viszont ennek következtében az ellenhatás is rögtön jelentkezik és a rakétatestet ugyanakkora erővel előrelöki. A rakéta tehát az üzemanyagában magával viszi a támasztékát is.

Eddig ez mind rendben volna, de az ember hajlandó azt hinni, hogy egy lökés nem lehet olyan erős, hogy egy nagyobb testet igen nagy sebességgel és igen messzire elhajítson. Ez valóban nem lehetséges, de erre nincs is szükség és még a tűzijátéknál sincs ez így. Ott is aránylag lassan ég el a töltet, nem hirtelen, robbanásszerűen és így állandó hajtóerőt helyettesít a folyton hátrafelé áramló gázokkal. Aztán meg lehet azt is csinálni - ez már igazán csak technikai feladat, - hogy egymás végtébe több töltetet helyezünk el és ha az első elégett, meggyullad a másik, majd a harmadik s ez - ha kell - új meg új sebességet kölcsönöz a repülőszerkezetnek.

A tudósok közül nem kisebb ember, mint Newton, foglalkozott a rakétaelvvel, de az ő ilyen irányú munkássága csak éppen felhívná rá a többiek figyelmét. Komoly munkásságot ezen a téren az erdélyi születésű Oberth Herman fejtett ki. Hatalmas könyvben írta meg a rakétarepülés alapelveit és már azzal is foglalkozott: hogyan lehetne eljutni más égitestre a rakétaelv segítségével. Mindenki Oberth könyvét tartja a rakétaügy ábécé-jének és joggal, mert alaposan megvitat minden felmerülő kérdést.

Százkilométeres sebesség nyolc másodpere alatt

A híres autógyáros, Opel nem is nyugodott, amíg meg nem építette az első rakétával hajtott autóját. Nagy izgalom volt a tudósok között, amikor 1927-ben megindult a rakétaautó és a gép nyolc másodperc alatt százkilométeres sebességgel száguldott. A kísérletet másodszor is megismételték, de a rakétautót. Ezuttal nem volt szerencséjük, mert a rakétaautó felrobbant és tönkrement. Sokáig semmit sem lehetett hallani a rakétaelvű szerkezetről. Külországokban ugyan már azzal is foglalkoztak, hogy repülőgépet szerkesztenek, amelyiket rakétával hajtanak, de az eredmények nem voltak kielégítőek.

Nem, mert eleinte lőport használtak töltetnek. A lőpor kis kerültek az úgynevezett tüzelőtérbe. Ott elégtek és alkalmas csövek segítségével nagy sebességgel távoztak el. Ennek a sebességnek majdnem háromnegyed része jelentkezett aztán, mint hajtóerő. Persze, ez a hajtóerő még egyenetlen volt és nagyobb távolságokra egyáltalán nem bizonyult alkalmasnak. Az aztán Oberthnak jutott eszébe, hogy folyékony töltetet kell használni. És azt sem valami közönséges anyagot, hanem cseppfolyós hidrogént. Ha a hidrogént megfelelő mennyiségű oxigénnel elégetjük, igen nagy mennyiségű és hőmérsékletű vízgőz lesz belőle, amelynek nagy a nyomása is, tehát igen nagy sebességgel áramlik kifelé. Az ilyen rakétával el lehetne érni másodpercenként 1200 méter sebességet is, ami szinte elképzelhetetlen, hiszen a hang 333 métert tesz meg másodpercenként.

Röppentyűtől a rakétáig

A szűkszavú német jelentésekből és az egymást kiegészítő hírekből kétségkívül megállapítható, hogy a német titkos fegyver, a „V. 1.”, amellyel a Németbirodalom a sorozatos angolszász terrorbombázásokért június 16-án elindította a megtorlást Anglia ellen, rakétarendszerű. A rakéta mint fegyver, nem újkeletű, az arabok és kínaiak már a középkorban alkalmazták, de bevált harceszközöknek csak száz éve tekinthető. Ekkor történt ugyanis, hogy Congrave tábornok felállította a brit hadseregben az első rakétavetős alakulatokat. Rövid idő múlva a magyar-osztrák hadseregben is megszervezték a röppentyűs-századokat, amelyek szintén rakéta-lövedékekkel harcoltak. Az ágyúk akkori lőtávolsága mindössze 2-3 kilométer volt, de a kezdetleges röppentyűszerkezettel már 6-7 kilométerre el lehetett lőni.

A rakétalövedékek fejlődése a vontcsövű ágyúk feltalálásával hirtelen megakadt, csak a mostani második világháborúban jelentkezett ismét: tudott dolog ugyanis, hogy az orosz Sztalin-orgona, a német ködvető és a magyar sorozatvető is a rakétaelven épül fel. Az egyes feltevések szerint a német titkos fegyver voltaképpen rakétarepülő. Ennek gondolata Stazoer német pilóta nevéhez fűződik, aki 1928-ban egy rakétás vitorlázórepülőgépen bebizonyította, hogy a légi járművek rakéta útján való mozgatása elvileg lehetséges. Az első nagyobbarányú kísérleteket a rakétarepülőgéppel Opel hajtotta végre 1929 őszén Frankfurtban. A rakétarendszerű repülés terén nagy haladást ért el Mario de Bernardi olasz repülőezredes és Pietro Padace mérnök-százados, akik légcsavarnélküli repülőgépükkel sok sikeres próbautat tettek.

Robotbombák vagy repülőgépek

A pilótanélküli rakétagépet a második világháború zseniális német mérnökei teremtették meg. A német „V. 1.” megtorló fegyver kétségkívül új korszakot nyit meg a hadászatban, éppúgy, mint annakidején a puskapor, a hátultöltős puska, a harckocsi, vagy a bombázógép. Amióta az új fegyverek szakadatlanul szórák a pusztító tüzet és a megsemmisülést Dél-Angliára és Londonra, ki tudja, hányszor hangzott el a kérdés: milyen lehet a „V. 1.”. Az illetékesek természetesen hét lakat alatt őrzik titkukat és kitérő feleletet adnak.

A nemhivatalos szakértők abban megegyeznek, hogy a „V. 1.” rakétaelv alapján működő nagyméretű repülőbomba. A működését illetőleg azonban két irányban oszlanak meg a vélemények. Egyesek szerint rádióhullámokkal történő távirányítású bombák, mások azon a nézeten vannak, hogy robotpilótáktól vezetett kisméretű repülőgépek, amelyeket robbanóanyaggal töltenek meg. Lehetséges, hogy a hatalmasméretű repülőbombát rádióhullámok segítségével irányítják célja felé, de a robotpilótás elgondolás talán helytállóbb. A két tábor közötti párharc eddig eldöntetlen és valószínűleg az is marad hosszú ideig.

Mi a robotpilóta?

Rendkívül elmés szerkezet, amelyet már hosszú idő óta alkalmaznak a repülőgépeken a gépvezetők feladatának megkönnyítése céljából. A szerkezet a kormányszervekkel önműködően ellensúlyozza azokat az erőket, amelyek a repülőgépet eltérítik a helyes irányától. Ilyen robotpilóta vezeti Anglia felé az új fegyvert, amely célja fölé érve, robbanásával egész utcasorokat semmisít meg. A bevetés első napjaiban, amikor a „V. 1.”-nek még nem volt neve, bukkant fel a robotrepülőgép elnevezés is, amely találóan illik reá.

Újfajta robbanóanyag?

A megsemmisítőerejű harcieszközben állítólag az eddigieknek sokkal hatásosabb robbanóanyagot helyeztek el a haditechnikusok, erre utal az a tény is, hogy robbanóanyagának érési sebessége rendkívül nagy, pillanatok alatt lángbaborít egész házsorokat és ellene szinte lehetetlen védekezni. London lakosságának nagyrésze az óvóhelyeken tartózkodik a német megtorlás megindulása óta.

Ez a „V. 1.”

A rakétafegyver adatai egyes megállapítások szerint a következők: a robbanó töltet súlya 600-700 kilogramm, hatótávolsága 250 kilométer, sebessége óránkint 3000 kilométer, közeledésüket lehallgatni nem is lehet, mert amikor az ember meghallja, már túl is haladt rajta, a leggyorsabb vadászgépek sem érik utól, másfélkilométeres sugarú körben mindent elpusztít. A robotfegyver első felében van az ismeretlen összetételű robbanóanyag, hátul pedig a hajtóanyag, amelynek összetétele szintén ismeretlen. A robbanótest hosszúsága állítólag 8 méter, szárnyszélessége pedig 7 méter.  Az új korszak itt van. A puskapor feltalálása, a benzin felhasználása széles távlatokat nyitott az emberiség fejlődésében. Vajjon ki tudná ma még megrajzolni a rakéta jövendőjét?