Készül a merített papír

A boltos jól megnézte az igényes vásárlót, amint az a merített papírként odaadott levélpapírt mustrálta.
- Nem tetszik a papír? - kérdezte.
- Bizony, ez nem merített papír, ennek csak tépett széle van, - mondta a vásárló. Szavából kiérzett, hogy ért a dologhoz.
- Honnan vette elő a dobozt? - fordult most a papírboltos a segédjéhez.
- A többi közül - felelt a fiatal segéd.
- Ó, bocsánat - mentegetőzött a vásárló felé a kereskedő. - Nem ott tartjuk az igazi merített papírt. Ezt tessék megnézni! - Azzal egy régi dobozt vett elő a pult másik végéből.
- Az ám! - csillant fel a szeme a vevőnek. - Ez már valódi ambert-i papír. Ezt elviszem. - És már a hóna alá is tette a dobozt.

Az igényes úr csakugyan értett a papíroshoz s kellett, hogy szeresse is a szép levélpapírt. A valódi merített papír vastag, fehér, finom tapintatú, széle nincs egyenesre vágva, olyan, mintha tépett volna. Meg lehet azonban ismerni, ha utánozzák, mert akkor gép szaggatja szét s a tépés ugyanolyan vastag, mint maga a papíros. A merített papír széle nem egyenletesen vastag, néhol egészen elvékonyul, mert ezt a papírt valóban úgy „merítik” ki a papírmasszából.

Franciaországban, Ambert-ban, még áll a régi papírmalom, ahol ezt a szép és finom papírost gyártják. Azaz, hogy nem is gyártják, hanem készítik. Még most is ugyanúgy, ahogyan 500 évvel ezelőtt.

A papírkészítés legjobb anyaga a rongy. Nem mindenféle rongy alkalmas erre a célra, csak az, amelyik növényi rostokból készült, tehát a len és kendervászon, meg a gyapot, illetőleg az ebből készült pamutáru. Ezeknek anyaga a cellulóze - ez meg a növények sejtfalának az anyaga, - s ebből lesz a papír.

A rongyokat előbb alaposan megmossák, lúggal kifőzik s amikor már minden tisztátalanságtól megszabadult, még meleg vízzel alaposan átöblítik. A tisztítás nagy üstökben történik, de az öblítés már az úgynevezett hollandiban megy végbe. Ez a hollandi tulajdonképpen rongytépő szerszám. A rongyok eddig sem kerültek nagyobb darabban mosásra és tisztításra, mint egy négyfelé tépett női zsebkendő, de a hollandiban aztán miszlikbe szaggatják.

A hollandi tulajdonképpen egy jó nagy kád, s ennek a feneke éles késekkel van felszerelve. Fölötte jókora henger forog ugyancsak éles késekkel teletűzdelve. Ezek közé kerülnek a rongydarabok és a végén már csak vékony fonáldarabkákból állanak. Közben, persze, mindig mossák, öblítik, úgy egy egészen pépszerű anyag válik a sokféle rongyból. De még ekkor sem elég finom a papírmalmosnak. Nem is elég fehér, mert a sokféle színes rongyból nem lehet fehér alapanyagot kapni. Még finomabbra kell hát foszlatni a furcsa masszát és meg kell fehéríteni.

Igy aztán egy másik hollandiba kerül az egész anyag, de ebben már fakések vannak s azok is csak a hollandi forgódobján. Egy darabig még foszlatják s aztán klórmészoldatot öntenek hozzá. A klórmész a színes részeket tökéletesen elszínteleníti s most már egy félórai kezelés után fehér lesz a papírospép. Az anyag azonban még mindig durva, így hát ismét foszlatóba kerül s ott már szinte sejtekre esik szét minden, még oly parányi fonáldarabka is. Ilyenkor egész pép-nek hívják a papíranyagot.

Ez az anyag már megérett a merítésre. Ezért vízzel kissé felhígítva - mert most már olyan sűrű az egész tömeg, mint a híg lekvár - nagy kádakba engedik s onnan réz-szitával merítik ki. A szita drótjai keresztben fél milliméternyire, hosszában húsz-huszonöt milliméternyire vannak kifeszítve. Ezzel a szitával a merítő először alaposan felkavarja a papírmasszát és belőle a szitát függőlegesen emeli ki, hogy a víz lecsurogjon róla. A papír-massza megtapad a szitán, de az anyag finom szálai nagyon is rendben feküsznek egymás mellett. Ezért a merítő most jól megrázza a szitát, lecsurgatja róla a vizet, aztán a benne lévő papírpépet nemezre (filc) borítja.

A pép odatapad a nemezhez s a szitával másodszor, esetleg harmadszor is megismételik ezt a műveletet, amíg a papiros elég vastag nem lesz. Persze ez az anyag még nagyon vizes. Nagy szorítóprés alá teszik hát a papírost és ezzel távolítják el belőle a vizet. Teljesen vízteleníteni a préseléssel nem lehet, azért préselés után kiteregetik, mint a fehérre mosott ruhát, így egészen megszárad.

Csakhogy az ilyen papírosra nem lehet még írni, mert ez likacsos, nedvszívó. (Ha így hagyják, itatóspapír lesz belőle.) Ezeket a likacsokat enyvezéssel tüntetik el. A száraz papírt enyves vízen keresztülhúzzák s ismét megszárítják. Ekkor már aztán készen van a merített papír. Nem olcsó mulatság, mert mindent kézi erővel csinálnak, de a merített papír a legtartósabb, legszebb, a papírbarátok igazi gyönyörűsége.

Különben pedig papírgyárakban készül a rengeteg papír. És nem mindig rongyból, hanem - fából. Tudniillik a fa anyagában is ugyanaz a cellulózé van, ami a rongyban. Először ezt a cellulózét vonják ki a fából. Legalkalmasabbak erre a célra fenyőfák, s ezért a nagy szál fenyőket apró forgácsokra hasogatják s nátron-lúggal vagy úgynevezett nátrium-biszulfittal főzik igen magas hőmérsékleten, sokszor 8-10 órán át.

Kevésbbé jó minőségű papírhoz nem ilyen forgácsolt fát használnak, hanem faköszörületet. Nagy köszörűkövekhez nyomják a fatörzseket és szinte kásává aprítják. Aztán minden úgy történik, mint előbb, csak nem meregetik szitával a papírmasszát, hanem hosszú, lassan mozgó szalagokon csurgatják róla le a vizet s forró hengerek közt szárítják meg.

Azt is meg kell mondanunk, hogy az enyvezés tulajdonképpen nem is enyvezés. A péphez ugyanis gyantaoldatot kevernek, aztán timsóoldattal kicsapják s tulajdonképpen ezt szívja magába az anyag.
A merített papír régi ipar Franciaországban. Persze ott is kevesen űzik már, mert a modern világnak annyi papirosra van szüksége, hogy ilyen kézi iparral nem sokra mentek volna.

Szalánczi Károly