Hazátlan nép: A moldovai csángók 1.

Egyetlen népre sem illik a „hazátlan” jelző annyira, mint a moldovai magyarokra. Annyira hazátlanok, hogy még a hivatalos statisztika sem említi őket. A Keleti Kárpátok túloldalán, a Szereth-folyó völgyében egészen a Pruthig él szétszórtan a magyarság legszerencsétlenebb törzse, de vannak olyan régi adatok, amelyek szerint a Pruth és a Dnyeszter közt is éltek valaha magyarok, akiket aztán elsöpört az idegen népek áradata.

Emezek is itt a Szereth völgyében a végső pusztulás szélén állnak. Még akkor is, ha a küszöbükig ért nagy háború megkíméli őket. Elvesznek számunkra, hiszen egyáltalán az a csodálatos, hogy eddig is meg tudtak maradni - legalább részben, - magyarnak.

A moldovai magyarság magva nem későbbi betelepülésből származik. A honfoglalásra készülő magyarok utolsó szállása, Etelköz, itt volt a Szereth és Pruth folyók mentén. Itt érte őseinket a szörnyű besenyő-támadás, amely miatt a folyóközi szállásokat el kellett hagyni. A kutatók általában megegyeznek abban, hogy Árpád vezérletével csak a nép zöme kelt át a Kárpátokon.

A kisebbik rész, főleg az, amelyiket őseink nem akartak kitenni a honfoglalás veszélyeinek, ott maradt s a völgyekben, vagy a hegyekben meghúzódva, átvészelte a későbbi idegen támadásokat. A népvándorlás utolsó rajait már felfogták a Kárpátok s így például a kunok egy része megtelepedett Moldovában. II. Endre magyar király, hogy országa keleti határát biztosítsa, keresztény hitre téríttette a testvérnépet.

„ ... minden elpusztula.”


A moldovai magyarság nemcsak egyházilag, hanem politikailag is elég korán megszervezkedett, de 1241-ben a tatárok bolond rohama következett. Ez elől a kunok nagy része átmenekült Magyarországra, Kötöny kun fejedelem vezérletével. Nem kétséges, hogy a tatárok rohama elsősorban és legsúlyosabban a moldovai magyarokat érte. A tatárok akkor lerombolták a magyar őrhelyeket. Akkor pusztult el a milkói püspökség is. Erről éneklik még a mai napig is a moldovai magyarok: „Szernyű hirtelenül minden elpusztula”.

Mindent azonban a tatárok rohama sem tudott elpusztítani. A moldovai magyarok s az ott maradt kunfajú nép a hegyek közé vonult a vihar elől s később visszatért feldúlt otthonába. Minden háborút a veszteségek pótlására irányuló élénk élet követ. Igy történt Moldovában is. A megritkult lakosságú területre Erdélyből is sokan érkeznek. Hittérítők mennek a Szereth tájaira, hogy az ott állomásozó tatárokat megtérítsék, az őslakosságot pedig megtartsák hitükben. A Dnyeszteren túlról a tatárok még ezután is sokszor becsapnak Moldova területére. Bizonyos, ha itt néha békesség lett volna, ma többmillió magyar élne a Szereth és Pruth között.

A tatárok állandó háborgatásai miatt Nagy Lajos magyar király többízben is hadakat küldött a moldovai magyarság védelmére. Ujból megindult a szervezkedés, mégpedig a magyar király fennhatósága alatt. A későbbi moldovai fejedelemség magyar vezetőemberek részvételével szerveződött, a magyar király jóvoltából. Hiteles feljegyzések szerint a moldovai magyarság igen nagy szerepet kapott a fejedelemség megszervezése körül.

Később sem volt itt nyugodt az élet. Querini írja 1602-ben: „A tatárok katolikus templomaink javarészét feldúlták….” Két évre rá, 1604-ben: „A tatárok ebben az évben Erdélyből, Oláhországból és Moldovából mintegy százezer embert rabszíjra fűztek. A csatában elesetteknek se szeri, se száma...”

1611-től 200 évig lengyelek ültek a moldovai magyarok püspöki székében. Ugyanakkor Róma olasz barátokat küldött a székely papok helyébe. A moldovai magyarok nem győztek panaszkodni a Szentszéknél a papok miatt, akiknek a nyelvét nem értik. A pápa elrendelte ugyan, hogy a papok záros határidőn belül kötelesek megtanulni magyarul, de ez nem történt meg; egy bolgár püspök, Bandinus (Bandulovich) megpróbált segíteni ezeken a bajokon, de végül is minden maradt a régiben.

(folyt. köv.)