Nagy izgalom uralkodott a laboratóriumban ezen a délutánon. Ekkorra ígérte ugyanis a tudós, hogy bemutatja a cseppfolyós levegőt. Persze volt, aki igyekezett kicsinyelni a bemutató jelentőségét.

- Nem olyan nagy dolog az egész. Eddig is csináltak már gázokból folyadékot Csak alaposan le kell hűteni a gázt és kellő nyomás alatt cseppfolyós lesz.
- Hát nem éppen, olyan egyszerű a dolog - ingatta a fejét a tudós segédje. - A levegőt 147 fokra kell lehűteni a zérus alá s ehhez legalább 150 fokú hideg anyagra van szükség. Ilyesmit nem igen találni minden bokorban.
- Akkor nem is értem, mivel akarja a levegőt mégis hűteni, ha egyszer nincs ilyen hideg anyaga - makacskodott tovább a kérdező, akiről most már kiderült, hogy járatlan ezekben a dolgokban.
- Éppen ez a találmány jelentősége, hogy nincs 150 fokú, hideg anyag és mégis sikerült cseppfolyóssá tenni a levegőt.
- De hogyan, mivel? Ha egyszer nincs...
- Levegővel és ésszel - mordult most már oda a segéd és barátságtalanul otthagyta az akadékoskodót.

Levegővel hűtik a levegőt

A tudós bizony levegővel hűtötte a levegőt, amint az kiderült a magyarázatból. Egyszerű volt az egész. Csak fel kellett használni azt a tapasztalatot, hogyha valamilyen gázt erősen összenyomunk és hirtelen megszüntetjük a nyomást; a gáz kitágul és lehűl. Persze akármilyen erősen összenyomjuk is, egyszerre nem sikerül annyira lehűteni, hogy cseppfolyós is legyen, de ezt az eljárást addig lehet folytatni, amíg a gáz hőmérséklete kellő hideg lesz a cseppfolyósításhoz. Azaz a már egyszer kitágult és lehűlt gázt, most már ilyen hidegen újra összenyomjuk, majd kitágulni engedjük, addig amíg valóban cseppfolyós lesz. A szerkezetet a tudós feltalálóról Linde-féle készüléknek nevezték el.


Nézzük meg a mellékelt rajzot és menjünk végig a nyilak irányában. A levegőt először az S sajtolóban összenyomják, majd megszárítják az SZ szárítóban. (Olyan anyagokon át, amelyek a párákat magukba szívják.) Utána egy hűtőszerkezeten megy keresztül – H - és egy hármas csőszerkezet legbelső csövébe – I - kerül. Az 1. szelepnél hirtelen kitágul és most a hármas cső második csövében – II - keresztül áramlik vissza a sajtolóba. Ez a most már nagyon hideg levegő egyúttal hűti a középső csövön az 1. szelephez menő levegőt, maga pedig a sajtolóban megint erős összenyomást szenvedve a szárítón át ismét az 1. szelephez jut és újra kitágul.

Ezúttal persze még hidegebb lesz, de hogy a II. csövön át megint a sajtoló felé fut, még jobban lehűl, mert az 1. csövön áramló levegő hűti. Igy aztán a mindig hidegebbé váló levegő egyszerre csak eléri azt a fokot, amelyen cseppfolyósodik. A cseppfolyós levegőt azután a 2. szelepen a T tartályba bocsátjuk. Az itt összegyűlt cseppfolyós levegő erősen párolog s a III. cső arra való, hogy a hideg levegőt vezesse le.

A cseppfolyós levegő

Maga a cseppfolyós levegő egészen varázslatos folyadék. Szép kék színe van, akárcsak az égboltnak. Elképzelhetetlenül hideg, 200 fok a zérus alatt. A beléje dobott almaszeletek pillanatok alatt olyan keményre fagynak, hogy kalapáccsal kell szétverni őket. A gumidarab hasonló sorsra jut. Mivel a levegő nitrogén és oxigén keveréke, ebből áll a cseppfolyós levegő is. A nitrogén azonban hamarabb párolog el, mint az oxigén s ilyenformán mind dúsabb lesz oxigénben.

A cseppfolyós levegő mínusz 190 foknál - így jelölik a zérus alatti hőmérsékletet - forr. Akármilyen furcsa, ez így van. Minden folyadék a forráspontján átalakul gázneművé. A víz 100 fok melegnél változik át gőzzé. A cseppfolyós levegőre is azért mondjuk, hogy forr, mert, ha 190 fok hidegnél is, de átváltozik légneművé.

Oxtiliquit, az új robbanóanyag

De hogyan lesz robbantószer a cseppfolyós levegő?
Azt már régen is tapasztalták, hogy ha cseppfolyós levegővel fűrészport, gyapotot itatnak át és meggyújtják, úgy robban, akárcsak a dinamit. Vannak azonban más anyagok is, amelyek felszíva a cseppfolyós levegőt hatásosabban robbannak. Ilyen a korom, naftalin, amelyekhez még sokszor alumíniumot is szoktak keverni. Kezdetben azonban az volt a baj, hogy a robbanótöltényeket közvetlenül használat előtt kellett átitatni, mert a cseppfolyós levegő hamar elpárolgott. De mert az új robbantóanyag, amelyet oxiliquitnek neveztek el, legfeljebb a felébe került a lőporos robbantó anyagnak, tovább próbálkoztak.

Rájöttek aztán arra is, hogy az oxiliquit minél nagyobb tartályokban van, annál kevesebb párolog el belőle. Igy aztán nagyobb távolságokra is el lehetett szállítani anélkül, hogy sok elpárolgott volna belőle. A sok kísérletezés közbon az is kiderült, hogy a robbantó-töltény mérete sem közömbös. Minél nagyobb átmérőjű volt a töltény, annál több ideig lehetett eltartani. Amíg a kezdet kezdetén már tíz perc múlva használhatatlan lett a töltény, addig a nagy átmérőjű töltényeket egy óra múlva is lehetett még használni. Hogy aztán a háború alatt milyen tökéletesen ment keresztül az oxiliquit, azt előre senki sem tudja, de hogy széleskörű alkalmazása van, az bizonyos. Egyik kiváló szakemberünk véleménye szerint lehetséges, hogy a rakétalövedékek hajtóanyaga is oxiliquit.

Szalánczi Károly