A szegedi kézfogás és – ami előtte volt

Budapest, július 8.
A „Szabad Nép” vasárnapi számában Révai József cikkét olvassuk: „A szegedi kézfogás és ami utána következik”. A nevezetes novemberi napra emlékezik a cikkben, mikor Szeged városában kezet fogtak egymással a Független Kisgazda Párt és a Magyar Kommunista Párt képviselői. Révai is elismeri ennek a történelmi pillanatnak a jelentőségét, de a Szegeden alakult Nemzeti Bizottságról beszél, holott ez a bizottság csak a novemberi kézfogás eredményeképpen született meg. November 12-én Révai József, Erdei Ferenc és Balogh István kötött szövetséget Szeged-Alsóközponton és ehhez az összefogáshoz egy hét múlva csatlakozott a Polgári Demokrata Párt, s két hét múlva pedig, december 2-án, a Nemzeti bizottság szegedi megalakulásának napján, a Szociáldemokrata Párt.

Ha Révai József, akinek kézfogása ez a történelmi összetartozást, ezt a történelmi szövetséget a kommunisták részérő megpecsételte, arról elmélkedik, mi következett a szegedi kézfogó után – emlékezzünk vissza, mi volt a helyzet a kézfogás előtt? Nem szabad elfeledkeznünk arról: mi volt az országos hangulat negyedszázadon át a kommunizmussal szemben? Emlékeznek-e még, mit jelentett az 1919 utáni évtizedekben, ha valakit kommunistának bélyegeztek? Emlékeznek-e még a rágalmakra, amelyeket a Szovjetunió belső életéről terjesztett a nyilas és a német sajtó? Vajjon a negyedszázadon át szorgalmasan a szívósan folytatott rágalom-propaganda nélkül kísérletet tehetett volna Szálasi kormánya arra, hogy a magyar nép százezreit birkamód elhajtsa napnyugatra és földönfutóvá tegye?

És mindezek után Révai József, a Kommunista Párt kiküldöttje találhatott egy plébániát, amelynek tizenegyezer hívőjéből nem „menekült” egyetlenegy sem és talált egy papot, aki a Kisgazda Párt tagja volt és a legelső alkalommal szövetségre lépett a gyalázatosan rágalmazott Kommunista Párttal!

Mi volt ez? A magyar demokrácia alapkőletétele? Kétségkívül annak a kezdete! De nemcsak ennyi volt, nemcsak a magyar demokrácia merész és tartós új történelmi épületének alapköveit rakták le akkor, hanem megrövidítették az időt, amely egyébként hosszú lett volna ahhoz, hogy a polgári társadalom milliói körében kialakuljon végre a bizalom légköre, mely elengedhetetlenül szükséges a Kommunista Párttal való együttműködésre.

Nem lírai áradozás ez, nem merengő visszaemlékezés, nem is egy múló szerelem bágyadt, végső fellobbanása! Időszerű, nagyon időszerű a novemberi szombat emlékének felidézése, hogy a jószándékú, de tétovázó polgári tömegek, amelyek felé mind erőteljesebben nyúlnak ki a reakció csápjai, amelyet egyre csábítóbban csalogatnak a reakció szirénhangjai, utat találjanak és biztatást. Szükség van, igen nagy szükség úgy az útmutatásra, mint a biztatásra, mert a magyar társadalom háromfelé bomlása a mai időkben veszedelmes és felborulással fenyegeti az egyensúlyt éppen azokban a percekben, amikor erre az egyensúlyra a lét és nemlétz nagy hamleti kérdésével vívódó magyar népnek legnagyobb szüksége van.

Milyen ez a hármas tagozódás? Az egyik tömegbe sűrűsödnek össze azok, akiknek élete-vére a demokrácia. Velük szemben immár zárt sorokban rendezkedik az egyre vakmerőbb, az egyre elbizakodottabb, az egyre harciasabb hangulatú reakció. És a kettő között imbolyog határozatlanul, tanácstalanul egy nagy-nagy tömeg, amely nem tudja még, hová, merre tartson.

Mindegyik demokratikus párt igyekszik megnyerni magának ezt a tömeget: a Kisgazda Párt elsősorban történelmi tanulságaival. Mikor ezért a jóhiszemű, ezért az útmutatásért esengő, ezért a maga természetes életösvényét kereső tömegért folyik a küzdfelem, jobbról és balról, a demokrácia tábora felől és a reakció felől egyaránt, akkor ne legyen nézeteltérés a demokratikus pártok között, mert egyetlenegy sürgős feladatuk van csak, amely nem tűr halasztást, melynek megoldásában nem halogathatunk, nem tétovázhatunk: kiirtani végső elszántsággal, gyökeresen és mindörökre a demokrácia, tehát a magyar nép és a nemzeti lét örök ellenségét: a nemzet örök sírját ásó reakciót!