|
Baráti beszélgetés a hazatért Zsolt Bélával
Budapest, július 14. - Mikor néhány napja svájci földről megérkeztem - kezdi felindultan, rekedt hangon –, egy újság lobogott felém. Nagy szenzáció: Toronyit a munkásszázadok hóhérát felakasztották! Leveri a hamut a cigarettáról. - Ő volt az én századparancsnokom. Ő akart meggyilkolni. Micsoda Shakespeare tollára méltó jelenet lett volna, ha az egy héttel előtt hazaérkező Zsolt oda dobbant volna a tárgyalóterembe, hogy szembenézett pribékjével és vádolja őt. Machbeti pillanat: a meggyilkolt Banquo, akinek nem a szellem tér vissza, hanem ő maga… - Nem szerettem volna - biggyeszti el a száját. – Nem szívesen álltam volna oda… Nem akar beszélni a szenvedéseiről. Arról, ami 1941-től egészen a svájci szökésig tartott. - Akkor már minden megtörtént velem, ami gyötrelem és gyalázat. A nyomorúság és a kín, a megaláztatás és a szenvedés legmélyebb mélységeibe merültem alá. Aztán: Toronyi kiadta a parancsot, hogy élve haza nem kerülhetek! Azért, mert megtudta, hogy Budán rendelkezés történt: haza kell engem szállítani... Kilenc napig ütöttek, vertek, rugdostak: szerették volna, ha „természetes halállal” múlok ki. Kórházba kerültem. De néhány nap múlva jött egy hadbíró és közölte velem, hogy főbenjáró bűnnel vádolnak: lázadással és függelemsértéssel. Mi várhat rám? Kötél… De megérkezett egy derék vezérkari kapitány: repülőgépen jött a paranccsal, hogy élve találjon rám és vigyen haza, mert otthon az én két barátom, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Körmendi Lajos hónapok óta folytatták az ádáz küzdelmet az életemért. Hazakerültem, majd rövidesen a Margit-körútra. Fogságba. Itt már összeköttetésbe kerültem a kommunistákkal. Látom, hogy nem szívesen beszél az üldöztetéséről. Másra terelem a szót, szabadság…. ez a szó hagyja el az ajkamat és megkérdezem tőle: mit tart az írástudók árulásáról: Azokról, akik író létükre elárulták a világ minden írójának közös eszményét: a szabadságot. - Író nem fordulhat szembe a szabadság ideáljával - feleli –, de azért most vigyázzunk, nagyon vigyázzunk: nehogy a végsőkig megvalósított szabadságból – kannibálizmus legyen. Én a szabadság kérdésében sem vagyok dogmatikus. Az író? A legnagyobb baj és a legnagyobb árulás az volt, hogy a tehetségtelenek lázadásához csatlakoztak a tehetségesek is… - Adhatunk ezeknek egykor amnesztiát? - Nem! Amnesztiát soha. Ők legfeljebb – amnéziára számíthatnak. Arra, hogy az emberek feledékenyek. - Nagyon vágyódtál haza? - Nagyon. Azt mondtam gyötrő honvágyamban, hogy: Duna… az után már beértem volna a kis Zagyvával is. Csak magyar folyó legyen, csak magyar föld. Azt mondták, hogy mindent zsidó szemüvegen át nézek. Mit tehettem volna, mikor Magyarországon ez volt a központi téma. Már 1941-ben mondta egyik képviselőházi beszédében Milotay István: „Ha a németek ezt a háborút elvesztik, mi elveszítjük mindazt, amit hat éven át el tudtunk venni a zsidóktól” Ebben az időben hivatkozott, azzal Kulcsár István, az „értelmiségi kormánybiztos”, hogy 58.000 íróasztalt vettek el a zsidóktól. Szembe kellett hát néznem azzal az aljas klikkel, amely ennek az 58.000 íróasztalnak a szemszögéből nézte a magyarság minden életproblémáját. Ebben mentünk tönkre!
A reakcióra terelődik a szó: - Szovjet és demokrácia – kérdezzük. - A demokrácia nem lehet el Oroszország nélkül. Mi, baloldali magyarok voltunk az elsők Európában, akik tudtuk, hogy a Szovjet volt a nagy akadály, amely miatt a fasizmus nem tudott teljesen győzedelmeskedni. A demokrácia tehát nem tud megélni e hatalmas ellensúly, Oroszország nélkül! A Szovjet puszta létezése elég arra, hogy az antidemokratikus erőket megfékezze. Az angolok is jól látják ezt. Ime, a liberális párt messze túlment a Beveridge-tervein, radikális gazdasági programot vall, abbahagyja az ortodox szabadelvűséget és a nagyüzemek szocializálása mellett száll síkra!
Tudom, hogy Svájcban egyik felolvasást tartotta a másik után. Zürichben, Genfben, Bernben. Előadásait a svájci kormány tagjai és a diplomaták látogatták. A legjobb amerikai lapoknak dolgozott, keresett cikkírója volt a New York Times-nek. A keze után nyúlok, a szemébe nézek:
Még a cigarettát sem teszi le, nem áll fel az asztal mellől, nem dülleszti ki a mellét, s hangjában sem zendül szónoki pátosz. Egész egyszerűen mondja: ő, akitől elvitatták magyarságát, ő, akiben négy esztendeig vasfurkóval és halálos fenyegetésekkel, megalázással és ütlegekkel akarták beleverni azt, hogy idegen, hogy nem magyar: Balassa Imre |