|
A békeszerződések margójára
Budapest, június 6. Sokkal nagyobb feladat előtt állanak a győztes nagyhatalmak, mint 1920-ban. Az 1914-es összeütközésben valójában nem is világháború zajlott le, hiszen a központi hatalmakkal szemben egy táborban volt az európánkívüli egész tényleges világ: az Egyesült Államok, Anglia, Oroszország, Franciaország, Japán, Kína. Nem a világot áthálózó érdekellentétek ütköztek meg 1914-ben, hanem az európai hegemónia ügye játszotta a főszerepet, ami a westfáliai békék óta állandó kísérő problémája maradt ennek a kontinensnek. A mai világháborút még élesebben megkülönbözteti az 1914-estől az is, hogy ebben nem csupán államok fordultak fegyveresen egymás ellen, hanem világnézetek is. Az első világháborút ezzel szemben nagyjában azonos világnézetű, azonos politikai és gazdasági berendezkedési államok vívták egymással. A párizskörnyéki békéknek nem kellett az egész világot újra rendezni, csupán Európa egyensúlyát kellett új alapokra fektetni, az európai kontinens békéjét kellett biztosítani, európai nemzetiségek sorsát kellett (helyesebben: kellett volna!) elrendezni: mindez, ha nagy horderejű feladat volt is, de arányaiban és rétegződésében messze eltörpül azokkal a problémákkal szemben, amelyekkel a mostani békét konstruálni igyekvő nagyhatalmaknak meg kell küzdeniök. A mai békefeladatok összehasonlíthatatlanul nagyobb arányúak, többrétűek, szövevényesebbek, s hatásukban ténylegesen érintik a földgolyó legelhagyatottabbnak látszó zugát is. Túlnő ez a feladat a geografikus mesterségén, s megoldása nem jelent csupán annyit, hogy a világ politikai térképén megváltoznak az országhatárok. Egybezsúfolódik a mai békeproblémába a világ termelésének újjászületése, az éhinség elleni küzdelem, gazdasági érdekszférák elhatárolása, a nemzetközi közlekedés ügye, nyersanyagok helyes eloszlása, önállósulni kívánó, vagy elszakadásra ítélt nemzetek és nemzetiségek ügye, népcserék feladatai és nem utolsósorban katonai támaszpontok és érdekvonalak kényes kérdései, s mindezt olyan három nagyhatalom igyekszik közös nevezőre hozni, amelyek mindegyike nem is egy zártkörű állam, hanem egyenként különböző államok szövetsége, amely államszövetségek érdekei több kontinensre terjednek ki, s önmagukon belül is vannak megoldásra váró problémáik. Szinte megszédül az ember, ha végig próbál tekinteni az elkövetkezendő béketárgyalások szövevényes kérdéshalmazán, amelyeknek már a háború alatt könyvtárra menő irodalma támadt. S érthető, ha bizonyos méretű csüggedés, pesszimizmus vesz erőt az emberiségen, ha meggondolják, hogy mindezt egyszerre megoldani mekkora feladat és milyen lassú lépésekkel tudnak előhaladni a világbéke ügyének útvesztőjében az egyes külügyminiszteri előkészítő konferenciák. Különösképpen Európa népei figyelik riadtan, aggódva mindazt, ami e téren történik. Azok a népek, melyek lakóhelye hadszíntér volt, eléktelenítve a háború üszkös romjaival és sebhelyeivel, amely népek legfeljebb sakkfigurái lehettek a világhatalmi erők mérkőzésének s amelyek primitív gondjaik alá temetkezve tehetetlenül kénytelenek nézni, hogy mit határoznak sorsuk felől. S e tekintetben nincs különbség győztes, legyőzött, vagy semleges európai állam között. Valamennyi kimerült, elvérzett, legyengült, válságba jutott s így függvényévé válhat egyik vagy másik hatalmi csoportnak. S ezen a ponton fogja el az embert az Oswald Spengler-i melanchólia: Európa, az emberi kultúra bölcsője, a világot felfedező és megszervező népek otthona haldokló betegágyánál volt volna, melyet jószándékú orvosok és örökségre kacsintó rokonok serege vesz körül? Katasztrófális követkeménye lenne annak, ha Európa népei talán éppen a szerencsésebb sorsúak, nem akarnának tovább látni saját, önző érdekeiken túl, ha abba a tévhitbe esnének, hogy átmeneti jobblétüket különzárhatják az egész kontinens sorsától. Az ezer év óta ezer kulturális és gazdasági szállal egybekötött európai népek közül egyik sem ábrándozhat azon, hogy ő elszigetelt paradicsomkert maradhat, ha Európa ősi falai kezdenek omladozni. Erre megtaníthattak mindenkit az elmult 25 év krizisei és válságai. Fel kell riadni a nemzetközi fórumokon az Európa sorsáért kiáltó szónak. A világérdekek kuszált dzsungeljében közös sorstudatra kell rádöbbeniük az európai népeknek. Közös történelmi múlt, közös emlékek, közös szokások és életformák népeinek ösztönös mozdulattal kell egymás kezét megkeresniük. Rá kell ébredniük arra a felismerésre, hogy az európai kontinens érdeke sokban azonos, ez a földrész nem afrikai gyarmatbirodalom, ahol a hatalmi érdekszférák elhatárolhatók s jogos tulajdonosai az itt élő népek. Vitális érdeke különösen a kisebb népeknek, Svájcnak, Hollandiának, Dániának, a dunai népeknek, hogy ez az európai öntudat és közösségi akarat mielőbb kifejlődjék, mert az Atlanti Charta nemes eszméiben dogmatizált nemzeti önrendelkezési és állami önállósági joguk csak a kölcsönös egymásrautaltság gyakorlati útján valósulhat meg. Ennek az európai hangnak a megcsendülése egyelőre késik a békekonferenciákon. Európai érdekeltségű nagyhatalmaknak és középhatalmaknak kellene ebben jó példával előljárniuk, mert csak ennek a figyelembevételével alkotható meg a nagy béke úgy, hogy nemcsak ez a sokat szenvedett földrész, annak kis és nagy népei tekinthetnek boldogabb jövendőnek és tartós békekorszaknak elébe, hanem elérhetővé válik az a cél is, hogy az európai kontinens végre megszűnjék a világérdekek konfliktusának csatatere lenni, hanem tartós pillérévé válhasson a világbékének.
Padányi Gulyás Béla, nemzetgyűlési képviselő |