Basilides Mária

Esztendőről-esztendőre egyforma szabású fekete ruhában jelent meg a pódiumon, öltözékben, mintha szerzetes alázatának és zárkózott lelki tisztaságának habitusa volna. A földi formákat messze túllebegő lelke szépség magasztos hirdetője büszkén mondott le a külsőségekről, nem festette ki a száját, szigorú puritán módon simította le a haját, nem kellett neki a színpad illúziókerete, nem is gesztikulált, alig rebbent karján a bőujjú köntös, mint a hollószárny. De arca, az a vigasztalóan és felemelően emberi arc, és az a hang a jóság álmait örvénylő szenvedéllyel fejezte ki, mert az a hang és ez az arc az emberi lélek rezzenéseinek, titkainak, vágyainak, szenvedélyeinek legkifejezőbb eszköze volt a pódiumon és a színpadon.

De leginkább a jóság, a vigasz és a megenyhülő rezignált szomorúság hangszere…

Mária anyás gyengédséggel, mert a korszak eltévedt emberének jóságos nagy Testvére fogott kézen bennünket és elvezetett a vígasztaló szomorúság megbékélten mosolygó tájaira, hol elcsöndesül a vihar s kinyílik a lelkek szeme, hogy egy pillantást vessen a végtelenség felé.

A lélek váratlanul kitáruló mélységeibe világított be egy-hang néhány taktussal s az elfojtott sóhajok szorongásaiból átemelt bennünket a lélek igazi, örök hazájába. Kiválasztott és kivételes művész volt: olyan, akit Isten ajándékozó kedve kevés nemzedéknek adott.

Kiválasztott és kivételes ember is volt. „Művészete” megrázó vallomás, az emberiesség a humánum mellett. Éppen ezért volt a művészete egyben bátor kiállás is, azokban az esztendőkben, amikor embernek lenni bűn és szégyen volt. Élete magasrendű és eszményi egységbe foglalta az emberiséget és a művészetet. Ezért volt az ő földi élete is ihletett remekmű.

Balassi Imre