A jubiláns Göndör Ferenc specialista orvosa egy betegségnek, amelynek neve emigráció.
Kezdeni úgy kezdődik, hogy az ember úgy érzi magát. Érett férfikorban el kell mennie valahonnan Párisba, vagy Londonba, vagy Newyorkba. A város tetszett, vagy nem tetszett, az ember nézett, evett, ivott, és turistának érezte magát. Aztén múltak a hónapik, majd az évek. A turista nem ment haza. A turista megragadt. A turistából emigráns lett. Az egészségtől beteg. Ő vele nem vele nem ez nem történhet meg, de a többiek már észrevették az egyre kevésbé kormányozható idegent, azt hogy egyre rosszabbul beszél angolul, mert tudata alatt feladta az érett korban már hiábavaló küzdelmét az idegen nyelvvel. Az emigráns egyelőre nem igen veszi észre. Ő csak azt veszi észre, hogy altató nélkül nem tud aludni
Az emigráció nevű betegségnek első tünetek ezzel az altatóval kezdődik. Hogy mikor? Némelyikünket korábban, másoknál későbben. Magános embereknél korábban. Családosoknál későbben. Jómóduaknál későbben. Szegényeknél korábban. Gyerekek nem kapják meg: az emigráció nem gyerekbetegség. Az emigráció úgynevezett hajlott korú emberek betegsége. Fejlődéének tempója elég gyors. Kérlelhetetlenül romlik az állapot. Az altatóadag egyre nagyob. A klór-vegyülettel kezelt vízvezetéki víznek egyre furcsább az íze. A levegő meleg páratartalma az autók kipuffogott vulkánja és benzin-szaga az után egyre kevésbé élvezetes.
A dohány, a kávé, a kenyér egyre íztelenebb. A belpolitikai viták, a helybeli viccek, a képes sorozatok egyre érthetetlenebbek. A hírek hazulról egyre ritkábban jönnek és egyre rosszabbak. A súlymérték, a hosszmérték és a hőmérő átszámítása túl komplikált kezd lenni. Az ember egyre jobban ugyanaz , aki volt, minden egyre jobban kezd különbözni ettől, aminek eddig látszott. Az ember egyre mélyebben kénytelen belekeveredni ebbe az új életbe. Tipikus emigráns-tragikum az, hogy az ember önmagát szokja meg, ahelyett, hogy a környezetét szokná meg, így megy át a betegség néhány év alatt az altatókkal, étvágygerjesztőkkel, fájdalomcsillapítókkal kezdődik és injekciókkal, kapszulákkal folytatódik, nem sok eredménnyel. Ezen a ponton a beteg kiábrándul az orvosságból, ágyba fekszik, és Prof Göndört hívatja.
Göndör leg-egyénibb gyógymódjai (csak az ismertebbek a sok közül) a következők:
1. A beteget, miután megvizsgálta, saját 79-ik utcai otthonába szállítja, kényelmes karosszékbe ülteti és bőven ellátja étellel, itallal. Nem egyszer teszi ezt, hanem programszerűen, igen sokszor. Olyan sokszor és olyan szívesen, hogy az „érezd magad otthon” injekcióval kezelt páciens elhiszi, hogy a kedves lakás, a házias étel, a jó feleség szeretetétől meleg családi kör neki is otthona. Egy emigránson, akinek otthon van – ha nem is a saját lakásán, - már segítve van egy kicsit.
2. Kibékít, ha kell, erőszakkal is, minden másik emigránssal, mert bizonyos idő eltelte után mindenütt a világon minden emigránsnak minden másik emigráns ellen van – enyhén szólva – valami kifogása. A betegnek ez fájdalmas szimptómája. Göndör ezt gyorsan és erélyesen gyógyítja. A legenda szerint volt egy eset, hogy megvert egy pácienst, aki nem akart egy másikkal kibékülni.
3. Egyik remek, egyéni gyógymódja: igazat ad az emigránsnak, akár igaza van, akár nincs igaza. Jó szíve és hosszú tapasztalata megtanította arra, hogy szegény panaszkodó emigránsnak az kell, hogy igazat adjanak neki, nem pedig ellenvélemény, vagy pláne vita. Ez az injekció a beteg önbizalmát valósággal felüdíti. Hatása napokig tart.
4. Szintén bevált saját találmányú fájdalomcsillapítója szisztematikusan számontartja az emigránst. Sűrűn telefonál neki, érdeklődik, jóleső üzeneteket közvetít, jó híreket azonnal közöl vele, - vagyis állandóan figyelmezteti a pácienst arra, hogy dacára annak, hogy emigráns, azért még él és még embernek számít. Ez fontos, mert már Rákóczi és Kossuth korában nem volt igazi emigráns az, aki nem volt meggyőződve arról, hogy honfitársai őt törölték azok névsorából, akikkel érdemes törődni. Ezt a fájdalmat enyhíti, a hetenként egyszer adott telefonos injekció.
És ő maga? Hiszen, ha valaki megérdemi az „emigráns” nevet, úgy ő az. Hogy lehet, hogy ő nem páciens, hanem doktor?
Van egy emlékem, a régi, régi multból. Az talán meg tud felelni erre a kérdésre.
Boldogult Hegedüs Gyula, a nagy színész, betegnek érezte magát és elment Korányi Sándor professzorhoz. A professzor megvizsgálta és leültette magával szemben egy karosszékbe.
- Kedves Hegedüs úr – mondta neki - , ez egy furcsa véletlen: Önnek ugyanaz a betegsége van, mint nekem. Első rendeletem az, hogy nem szabad többé szivaroznia.
Hegedüs elmosolyodott, mert Korányi, miközben ezt mondta, nagyokat pöfékelt egy vastag szivarból. Korányi halkan válaszolt a mosolyra:
- Nekem se volna szabad, tudom. De nem születtem páciensnek. Orvosnak születtem.
