Jókai már örökre a miénk...

Remegő aggodalommal virrasztott betegágyánál három napig a nemzet s halála híre mégis a váratlan csapás megdöbbenését kelti minden lélekben. Az első pillanatban lehetetlen belenyugodni, hogy a nemzet nagy költője nincs többé, hogy örökre lezárta ajkait, melyeknek szavát annyi gyönyörrel leste hat évtizeden át az egész emberiség, hogy megszűnt munkálkodni az az agy, a mely a nagy és szép gondolatoknak oly kimeríthetetlen kincseit árasztotta ránk, hogy örökre megtörött az a szelid, gyermeteg tekintetű szem, mely annyi csodás, gyönyörteljes képet látott.

A tavasz tiszta kék ege egy gyászba borúlt országra mosolyog le, a melyben szótlan döbbenettel néznek egymásra az emberek, elkábulva a csapástól, az első pillanatban nem is tudva átérezni teljes nagyságát. Mi mindenünket vesztettük el Jókaiban?

Az ma még értékelni sem birjuk, nem hogy elsorolhatnók. Nemcsak nagy költőnk volt ő, hanem egy rész nemzetünk történetéből, fellengző reményeiből, sanyarú szenvedéseiből, a bukás mélyéről fölfelé törő erőfeszítéseiből.

Tanító mesterünk volt, a ki megismertette velünk önmagunkat, saját nemzetünket és prófétánk volt, a kinek szavából szebb, dicsőbb jövő reményét merítettük. Ő benne egyesült multunk kegyelete, jelenünk küzdelme és jövőnk bizalma.

Az ő nagysága nemzetünk nagysága volt, mértéke annak a szellemi magaslatnak, melyre a magyar ész és magyar szív emelkedni tud. Hogy a halál lezárta szempilláit, nem vesztettük el őt, csak földi porhüvelye távozott el közülünk. Lángelméjének fénye nem aludt ki, mert e fény világít és melegít az idők végeztéig. Jókai a miénk s a halál zord hatalmai sem ragadhatják el tőlünk soha.