Akár egy festmény is lehetne. Egy műalkotás, ami szép. Minél figyelmesebben szemléljük, annál több szépséget fedezhetünk fel benne. Mintha az alakból belülről áradna a fény és az világítaná be az őt körülvevő környezetet.

Sovány és szemüveges. Talán beteg. A szenvedés valószínűleg ezért is fedezhető fel értelmes tekintetében. Azé a szenvedésé, amely az ismeret forrása, azé, amely nemesít, nevel, formál. A szenvedésen túl mást is kiolvashatunk nyílt tekintetéből: általában magának az embernek, mint olyannak a nyomorúságát, amelyet egyáltalán nem igyekszik elleplezni, mert az bűn lenne. A szerencsétlenség komor árnyai szintén megjelennek a képen, de mégsem érzi a szemlélő pesszimistának az alkotást, hiszen mélységes együttérzést és szeretetet is sugároz az ábrázolt személy pillantása. Az arcon az előbbieken kívül igazi öröm is felfedezhető. A valóságra ébredők öröme. A festményen még számos egymással ellentétes elemet ismerhetünk fel. Az összkép mégis egységes egész. A pásztorlány olyan szelídnek, alázatosnak tűnik. Kezében azonban ott van egy parittya. Szinte automatikusan felvetődik a kérdés: miért került parittya a gyenge kezek közé? Hiszen ez a lány nem Dávid, és Góliátot sem látni sehol. Vagyis miket beszélek…?, de hiszen ott van mégis, csak meg kell nézni alaposabban a képet!

A pásztorlány egyáltalán nem fél, igen elszánt, mert egyetlen cél vezérli: engedelmeskedni szeretne annak, aki felhatalmazta őt az igazság szolgálatára. És teljes bizonyossággal lehet tudni, hogy ha kell, használja a fegyverét, és azt is, hogy a győzelem az övé, de őt ez személy szerint nem érdekli. Nem a maga nevében és nem magáért cselekszik. Az embernek ugyanis nincs választása, legfeljebb csak ennyi: engedelmeskedik-e Teremtőjének, avagy sem. Amikortól tudatosan vállalja az engedelmességet, attól kezdve cselekedeteinek egyetlen célja lesz: Isten. Így aztán, ennek alárendelve minden más cél szertefoszlik, minden más alacsonyabb szintű cél eszközzé redukálódik. Istenen kívül minden máshoz való ragaszkodás bálványimádássá torzul. S Góliát mindig ott ólálkodik, hogy ez ne így legyen. A parittya adekvát haszná- lata Istennek tetsző dolog. Szellemi és intellektuális szinten egészen biztosan az.

További szemlélődésünk közben úgy tűnhet, mintha kissé nyitva lenne a szája. Talán mondani szeretne valamit. Ha akarnánk, akár meg is hallhatnánk szavait: „ A kő, mely öl, a kenyérdarab, mely táplál, pontosan ugyanaz az erény, ha indulása és megérkezése pillanatában Krisztus jelen van.”
Hogy szép ez a kép, s hogy önmagáért szép, nem vitatható.

Pilinszky Simone Weilt nevezte pásztorlánynak. Képünk őt ábrázolja. A zsidó származású filozófusnőt, akit a legkiválóbbak között lehet csak emlegetni. E minősítéssel egyáltalán nem azt szeretném sugallni, hogy egyes tételeivel, elgondolásaival feltétlenül egyet kell értenünk. Sőt. Autentikus kereszténységről azonban Simone Weil említése nélkül ma már nem beszélhetünk. Mennyi, de mennyi téves teória él még mindig a magukat kereszténynek valló emberekben! Nem véletlenül jegyzi meg Weil, hogy „ két ember közül, kiknek nincs valódi tapasztalatuk Istenről, talán az áll közelebb hozzá, aki tagadja.” .

A német megszállás miatt el kellett hagynia Franciaországot. Az otthon maradottakkal való szolidaritás-vállalási szándékkal csak akkora „fejadagot” evett, mint amennyi hazájában jutott az embereknek. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a tüdőbajos, legyengült szervezetű Simone Weil oly fiatalon, 34 éves korában halt meg 1943 augusztusában.

A szellemi régióban pásztorlányi parittyájával azonban még életében megsemmisítette a népirtó, hazug rendszereket, például azzal, hogy a totalitarizmust a „ kereszténység pótlékának” titulálta.

Szerinte egy „jó” társadalomban „a bűnösöknek igaz büntetést; a szerencsétleneknek, kiket lelkük mélyéig megsebzett a szerencsétlenség, gyámolítást és segítséget, hogy szomjukat a természetfeletti forrás vizéből csillapíthassák; mindenki másnak egy kevés jólétet, sok-sok szépséget, és védelmet a rossz ellen; mindenütt szigorú korlátozását a tömeges hazugságnak, propagandának és a hasonló nézetek burjánzásának; és végül csendet, miben az igazság kicsírázhat és beérhet, röviden ez az, ami megilleti az embereket.”
Weilt pedig az illetné meg, hogy szellemi örökségéhez minél többen felnőjünk. Minél többen.