A világnyelv

A mai német nyelvtudósok egyik legkiválóbbika, Kleinpaul Rudolf érdekes czikket írt egy német folyóiratba a világnyelvről. Abból indul ki, hogy a különböző nemzetek közötti manapság óriásira növekedett forgalom mellett csodálni kell, hogy a mívelt emberiség még nem állapodott meg, sem a mindenütt egyaránt érvényes, nemzetközileg egységes pénz, sem az egységes, nemzetközi forgalomra alkalmas nyelv dolgában.

A világnyelv kérdésének megoldása manapság, bármennyire szükség volna is rá, a volapük s más hasonló nyelvek kudarcza után, végtelen messzeségbe van visszaszorítva. Az efféle "világnyelvek", a milyent nem egyet találtak ki, annyira nem világnyelvek, hogy a ki megtanulná is azokat, nincs a kivel beszélgessen volapükül vagy esperantóul.

A sikertelenség azonban nem ijeszti el a világnyelvek kitalálóit, akárcsak azokat, a kik a röpülő gépen törik a fejüket,- minduntalan új meg új világnyelvnek halljuk a hírét, a mi bizonyára annak a jele, hogy valamiféle világnyelv csakugyan a kor kivánalmai közé tartozik.

Miért nem sikerültek még sem az eddigi kisérletek? Azért- feleli a német tudós- mert egyik se volt több játéknál. Mindegyik ilyen "világnyelv" mondvacsinált dolog; nincs semmiféle természetes alapja, a milyennel bír minden életképes nemzetközi intézmény, például a méter-rendszer. Ha valamire való dolgot akarunk létrehozni, mindig kell, hogy legyen valami természetes, biztos alapja.

A ki tehát világnyelvet akar szerkeszteni, ne tegyen úgy, mint Schleyer János Márton, a lizzelstetteni derék plébános, a ki egész önkényesen rótta össze az angol, latin és német nyelvek elemeiből a volapüköt, vagy a hogy egyes filozofusok tették, a kik a mássalhangzók és magánhangzók gépies kombinálásából csinálták a szavakat. Miért induljon a világ egy tudós szeszélye, vagy épen agyréme után?

A főhiba az, hogy ezek az urak minden áron ki akarnak valamit találni s még hozzá a grammatikán kezdik, a melylyel pedig ráérnének. Szókra van elsősorban szükség, mikor egy nyelv teremtéséről van szó.