Az Ausztriával fennálló gazdasági szövetségünk megujitásának kérdése körül kifejlődött irodalmi vitába most beleszól a budapesti kereskedelmi és iparkamara két beltagja, kiknek egyike a vámterület közösségének fentartása, másika pedig a külön vámterület létesítése mellett viszi érveit harcba – mindkettő a budapesti kereskedelmi és iparkamara megbizásából.
Nem az elfogultság, hanem a tárgyilagos kritika, nem az érzelmi szempont, hanem a higgadt megfontolás mondatja velünk, hogy mindazok az érvek, amelyeket a közös vámterület harcosa, Lukács József kamarai beltag az általa védett ügy érdekében felhoz, nemcsak hogy másokat meggyőző erővel nem birnak, hanem egyenesen azt a benyomást keltik, hogy aki felhasználja őket, az maga sincs meggyőződve azok nyomós voltáról. Mert hiába minden csürés-csavarás, hiába minden szépitgetés és foltozgatás, az az egy el nem tagadható tény gyanánt jelentkezik, hogy kizárólag őstermeléssel foglalkozó ország előrejutása csak nagyon korlátolt lehet.
Ép ugy tény az is, hogy Magyarországnak néhány évtized előtt fölszabadult erői gazdasági téren nem érvényesülhetnek, nem alkothatnak, aminek a következményeit nem kerülhettük el.
Amig a mezőgazdaság intenziv fejlődése nem áll a kivánt fokon, addig az ipari termelés a szükséglet egy tetemes részéből ki van zárva, a kereskedelem pedig a helyi kereteken kívül csak egy idegen ország iparának és kereskedelmének expoziturája, halavány reflexe. Ellenben Ausztria minden ipari és kereskedelmi tudása kimerül a magyar piac kiaknázásában. A közös haza határain tul az osztrák ipar nem merészkedik; meg van neki közvetlen közelében az ő *Kínája*, amelytől oly kövérre tudott hizni.
Magyarországon ellenben a földbirtok jövedelmezősége csökken, a munkaalkalmak hiányoznak és a munkabiró lakosság százezrével vándorol ki, mert a hazai ipar nem tud neki foglalkozást nyujtani.
A munkabérek, amelyekkel a népességnek ezt a legtetterősebb részét idehaza tarthatnók s ezáltal a magyarságot ily nagy erőveszteségtől megkimélhetnők, Ausztriába vándorolnak. Az, amit Lukács felhoz a közös vámterület védelmére, hogy t. i. nem tudunk majd magyar ipart teremteni, mert hiszen a magyar gyárak nem lesznek képesek vevőiknek annyi és oly hosszu lejáratu hitelt nyujtani, épen amellett szól, hogy az osztrák ipart, mely az ő hitelezési rendszere segélyével tartja legbiztosabban kezében a magyar közvetitő kereskedelmet s amelynek segélyével az ő selejtes áruit méregdrágán sózhatja a nagy vámok által a nemzetközi forgalomtól elzárt magyar fogyasztóközönség nyakába, a lehetőséghez képest ki kell szoritani a magyar határon.
Nem kell attól tartanunk, hogy a fogyasztás a vámsorompók felállitása következtében meg fog drágulni.
Épen ellenkezőleg. Egy egészséges vámpolitika, amely nem fogja egy lelkiismeretlen szállitónak kiszolgáltatni a magyar piacot, csak jótékonyan fog hatni az árak alakulására, addig is, mig a belföldi ipar az egész fogyasztás szükségletét ellátni képes lesz.
Nevetséges azt mondani, hogy Magyarországon hiányzik az industrializmus minden feltétele.
Ha még a mezőgazdaságra mondaná ezt valaki, ugy annak lehet elfogadható magyarázata, mert az őstermelésnél a legfőbb tényező az emberi erőtől független természet és csak nagyon másodsorban a munka meg a tőke. Ez utóbbi csak az őstermelés kisebb-nagyobb intenzivitására hat ki. Ahol a természet mostohán viselkedik, ott a munka és tőke legtöbbször keveset segithet.
Másként áll azonban a dolog az ipari termelés tekintetében.
Ami az őstermelésre a természet, az az ipari termelésre nézve a fogyasztóközönség. Az pedig megvan egy 20 millió lakossággal biró, nem egészen barbár államban. Amivel még korántsem akarjuk azt mondani, hogy ahol a fogyasztó közönség van, ott megfelelő ipari termelésnek is kell lennie.
Igenis vannak elzárt nagy fogyasztóterületek, amelyeket a belföldi termelés nem tud elérni.
Lehetetlennek tünik föl például, hogy Oroszországban egyszerü vámemeléssel lehessen hatalmas vas- és gépipart, fonó és szövőipart, papiripart, üvegipart stb. teremteni. De meg lehet róla győződve mindenki, hogy abban az esetben, ha az illető országnak meg volna a megfelelő szinvonalon álló, független kereskedelempolitikai vezetése, és ha ez a vezetés azt látná, hogy valamely iparág kifejlődésének és felvirágzásának meg vannak az előfeltételei, de a versengző külföldi ipar minden módon és minden eszközzel az illető iparág jelentkező csiráit kiirtja, meglevő valamely iparág kifejlődését sulyos versenyével elnyomja: hogy akkor ez a vezetőség egy percig sem haboznék, hogy megfelelő vámpolitikai intézkedésekkel az alkalmatlan külföldi versenyt az ország határától távoltartsa.
Végezzünk tehát a jelszavakkal.
Itt nem arról van szó, mi a helyes, mi a célszerű: ha Ausztriával vámközösségben maradunk-e vagy pedig külön vámterületet rendezünk be? hanem arról, hogy jogos-e és van-e gyakorlati haszna annak a törekvésnek, amely az önrendelkezési jog kivivását akarja Magyarország részére, amelynél fogva mi határainkon azokat a vámokat alkalmazhassuk, amelyeket a fenforgó összes körülmények mérlegelésével szükségeseknek és célszerüeknek tartunk.
