A főváros egyik utczai alakja

A sok közül ezek közé tartozott Hazafi Veray János, a „haza vándor lantosa”, a mint ő nevezte magát. De sokfelé ismerték széles Magyarországon is, mert országszerte járt-kelt és árulgatta különböző szinű papirra nyomtatott verseit.

Kisebb termetű, már deresedő ember volt, zsinóros atillában, szűk nadrágban, sarkantyus csizmában, kezében fokossal. Fején kerek Kossuth-kalap árvalányhajjal. Borotvált bajuszos arcza vagy hatvan évet mutatott. Szinte hiányzott a főváros utczáiról, mióta betegen bement a Rókus-kórházba, - most meg már örökké hiányozni fog.

Budapest egykor hires utczai nevezetességeit, az ötvenes és hatvanas évekbeli Bizay bárót, a monstruózus Mohácsi bácsit Hazafi Veray János népszerűségben felülmúlta s egyébben is. A naiv, iskolázatlan, mindig jókedvű s hóbortosnak tartott kis embert szinte oltalmába vette mindenki.

Tréfáltak vele, megszavaltatták, a gyűléseken, ünnepeken vállra is emelték, a mit nagy komolysággal fogadott; verseiért piczulát adtak neki és Hazafi Veray János nagynak érezte magát. A kik megsértették, vagy verseit elutasitották, azokat versben rótta meg.

Ennek a versfajnak „megrovási kaland” volt a czíme, alájegyeztetvén: „irtam mérgemben”. A mi pénzt verseiből összeszedett az utczák és mulató helyek publikumától, abból egy pár forintot, vagy koronát elég sűrűn jótékony czélokra juttatott, s a fővároshoz közel eső egyik faluban házacskát és földecskét is szerzett. Ez is mutatja népszerűségét.

Döczögős rövid sorokat irt, de bizony „versben nem mentek ki.” Oly korszak egytől-egyig, hogy ép ezért mulattak rajtuk sokan. Még utolsó óráiban a kórházban is rigmusokat gyártott, mig végre a halál kifogott rajta.

Mi volt, ki volt az előtt, nem könnyű kifürkészni s valószinüleg nem is fogják fürkészni. Lehetett dunaparti zsákhordó – habár ehez gyönge volt, – gőzmalomban kapus, házmester, czipőfoltozó, faraktári felügyelő, vagy lehetett mindez, de az ő élete pályája az utczákon, gyűléseken, országutakon vezetett keresztűl.

Nagy önkénynyel sujtotta verseivel ellenségeit és nevezte el magát országos lantosnak. Predikátumát is önmaga adta: „hazafi”. Állítólag Vevera János volt az igazi neve s a szatmármegyei Bélteken mint paraszt legény szolgált.

A fővárosba vetődvén vagy harmincz évvel ezelőtt, itt felcsapott „költő”-nek. Népszerű alakja lett a főváros utczáinak, de a vidéken is sok helyen megfordult, mint „vándor dalos” s furcsa versei révén, mondhatni országos hirre tett szert. A Rókus-kórházban halt meg, s jószivű emberek fedezték temetési költségeit.