|
Norvégia elszakad Svédországtól
A nemzetközi politikában még a kelet-ázsiai háború iránti érdeklődést is pár napra némileg háttérbe szorította Norvégia elszakadása Svédországtól, melylyel 1814 óta personal-unióban élt, közös király alatt. A két királyság közt az egyesülés évtizedeken át békésen fennállott s a norvégek is értékesnek tartották magukra nézve annyiban, hogy ha a Norvégiával szomszédos Oroszország Norvégiát van annak egy részét el akarná foglalni, számíthattak a náluknál kétszerte erősebb Svédország támogatására.
Lassanként azonban a norvégek még azt a laza kapcsolatot is nyűgnek kezdték érezni, mely őket Svédországhoz fűzte, pedig otthon teljesen függetlenek voltak, önálló hadseregük és haditengerészetük, önálló vámterületük és nemzeti bankjuk van s csupán a külügyminiszter volt közös Svédországban.
Évtizedek óta tart a surlódás s újabb időben különösen kiélesedett a miatt, hogy a norvégek, kiknek hajózása és külkereskedelme oly fejlett, hogy a világ államai közt a harmadik helyen áll, külön norvég konzulátusokat követeltek maguknak. Tárgyalások folytak Svédországgal a külön konzulátusok tárgyában, de eredményre nem vezettek. Erre a norvég országgyűlés törvényben mondotta ki a konzulátusok felállítását. A király azonban megtagadta e törvény szentesítését. Erre a norvég államtanács – így hivják ott a miniszteriumot – lemondott. A király nem fogadta el a lemondást, hanem azt követelte, hogy az államtanács tagjai – miniszterek – ellenjegyezzék a királyi határozatot, mert nincs törvény, mely nekik az ellenjegyzés megtagadását megengedné. Az államtanács elnöke, Michelsen, erre azt mondotta, hogy a mely norvég egy hazájára sérelmes királyi kéziratot ellenjegyez, annak nincs többé hazája. Az államtanács az országgyűlésen újra bejelentette lemondását. Ekkor a storting egyhangulag elfogadta azt a feliratot, melyben a királyt trónvesztettnek nyilvánította. A király tiltakozott e forradalmi lépés ellen. A junius 20-ikára összehivott svéd országgyűlés előreláthatólag szintén tiltakozni fog. De Európában ma még tulnyomó az a felfogás, hogy háborúra nem fog kerülni a sor, mivel minden komoly svéd politikus arról van meggyőződve, hogy a Norvégiával való egyezség erőszakolása – miután az unio a norvégeknek nem kell – nem érné meg az az áldozatot, melybe kerülne. |