Térjünk vissza – rövid időre – a fény úgynevezett corpuscularis elméletére, a mely ezelőtt száz évvel még uralkodó volt.
Ezen elmélet szerint a világitó testek apró fénytestecskéket – corpuscula luminosa – lövelnek ki szakadatlan sorban, a melyek a térben egyenes vonalak mentén repülnek tova. A fénysugár tehát ily apró lövedékek végtelen sorozatának volt tekinthető.
E lövedékek sebessége a fény terjedési sebessége, amelyről már több száz év előtt is tudták, hogy elképzelhetetlenül nagy mennyiség: 300,000 kilométer másodperczenként. Bármily csekélyke legyen is a fénytestecskék tömege, az óriási sebesség folytán oly nagy erőt (vagy pontosabban beszélve mozgásmennyiséget) vinnének magukkal, hogy valamely visszaverő közegre, pl. tükörre okvetlenül nagy nyomást fejtenének ki.
Képzeljük azt, hogy zsinórra fakoloncz van felfüggsztve és erre a kolonczra puskával rálőnek. A golyó a magával hozott mozgásmennyiség folytán oly lökést ad a fakoloncznak, hogy az kilendül.
Sőt a kilendülés nagyságából, a koloncz és a golyó tömegéből ki lehet számitani a golyó sebességét. Ily módon szokták éppen ezt a meghatározást végzeni.
Vagy emlékezzünk vissza arra a hírre, a melyet nem régen a napilapok hoztak, s a mely szerint egy golyótálló pánczél kipróbálásánál állatokat öltöztettek fel az illető pánczéllal és azután egy szakasz katona sortüzet adott rájuk.
A golyó nem hatolt át a pánczélon, azonban az állatok mégis feldültek a szenvedett nagy lökés folytán. Éppen ilyen lökést kelene kapni minden testnek, a melya fénysugarakat visszaveri.
Azonban a legérzékenyebb műszerekkel sem lehetett ilynemü lökést kimutatni. Nem volt tehát máshátra,mint a hypothesist olyképen módosítani, hogy a lökés vagy nyomás kimaradása érthetővé váljék.
Nem volt ez nehéz, csak azt kellett mondani, hogy a fénytestecskék anyagtalanok, tömegük nincs, a sebesség egymagában nem ruházhatja fel őket lökö (impulsiv) erővel.
Sok egyéb mellett ez a mellékhypothesis is hozzájárult ahhoz, hogy a mult század végén a physikusok egy része – Young-gal és Fresnel-lel az élükön – elfordultak a corpuscularis elmélettől és a Huygenstől már a XVII. század végén felállitott hullámelméletre tértek rá.
Heves harcz fejlődött ki a régi és új elmélet hivei között, a mely végre is végérvényesen a hullámelmélet hiveinek győzelmével végződött.
Elképzelhetjük, hogy e harczok idején a régi corpuscularis elmélet hiveinek táborában mily örömet keltett volna az a hír, hogy a fénysugarak okozta nyomás vagy lökés tényleg meg van és kétségbevonhatatlanul kimutatható.
Ez a kimutatás azonban akkor nem sikerült, csak az 1901. esztendőben, a mikor már senki sem gondolt a corpuscularis elméletre. És hogy ezek után nem hagyjuk el a hullámelmélet alapját, annak igen egyszerü oka az, hogy maga a hullámelmélet is követel ilyen nyomást.
Maxwell volt az első, a ki ezt kimondotta 1872-ben. Nemsokára Bartoli egészen más úton ugyanerre az eredményre jutott.
A kisérleti kimutatás azonban nem ment ilyen könnyen. Többek közt Zöllner hiába próbálta Maxwell utasitásait követve a vacuumban felfüggesztett lapon a nyomás hatását kimutatni.
Végre az 1901-es esztendőben Lebedew, moszkvai tanárnak a dolog végérvényesen sikerült. Kisérleti berendezése kétségen kívül megmutatta, hogy a fényhullámok a terjedés irányában nyomást fejtenek ki, bár e nyomás igen kicsiny.
Nichols és Hull kissé más berendezéssel ugyanerre az eredményre jutottak.
Lebedew biztatására azután Altberg, ugyancsak moszkvai tudós, a hanghullámok okozta nyomással foglalkozott és ennek létét is sikerült kimutatnia.
A fénysugarak nyomásának vizsgálata, ha gyakorlatilag értékelhető eredményekre nem is fog vezetni, elméleti szempontból igen értékes és becses. Talán hivatva van arra, hogy az üstökös csillagok mystikus jeleségét földeritse.
Mikola Sándor
